Szárliget - Bakonybél zarándoklat - 3. nap

Olyan lassan születnek a beszámolók a zarándoklatunkról, hogy már arra is gondoltam, megkérem Diát, hátha megírná ezt is. :)

Szóval ott tartottunk, hogy utunk második estéjén az undok vadászok általi fenyegetettség miatt vissza kellett mennünk Mindszentpusztára. Harmadik napunk reggele tehát itt virradt ránk. Gyorsan összeszedtük magunkat, majd emlékeim szerint viszonylag korán indultunk el a már (sajnos túlságosan is) jól ismert kék négyzeten. Nem telt fél órába, mire ismét Szentgyörgyvárhoz érkeztünk. Természetesen majd' megölt minket a kíváncsiság, mi fogad ott minket: nagy zöld terepjárók parkolnak a sátrunk helyén, az előző éjszakai terítéket fektetik oda, vagy egyszerűen csak szétdobált borosüvegek mutatják a beharangozott szlovák vendégvadászok nyomát. Nos, bizony, nem volt ott semmi! Szó sem volt semmiféle vadászokról, egyszerűen a bajuszos hájfejnek böktük a csőrét, ezért azt hazudta, veszélyben vagyunk. Tehetetlen düh lett úrrá rajtunk, és nem éppen jámbor oldalunkat mutatva kívántunk egy-két dolgot az illetőnek. Utólag csak annyit szeretnék még neki mondani az utolsó szó jogán, hogy két napig ott viszkessen neki, ahol nem tudja megvakarni! Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy a vadászokat ki kéne tiltani a szabadon látogatható erdőkből. De erről még később szólok.

Szentgyörgyvár után erdőben vezet végig az út. Előbb hosszas, nem túl meredek emelkedő következett, melynek a teteje közelében leültünk reggelizni. Egy gyümölcsöt, valami édességet és egy-két korty vizet vettünk magunkhoz, majd folytattuk menetelésünk. Nem nagyon fotóztunk ezen a szakaszon, mert szerettünk volna dél körül Csókakőre érni, csupán néhány út közben talált lepkéről, bogárról, és egy nászrepülést gyakorló darázsölyvről született dokumentáció.

övesbagoly-faj

talán valami ganéjtúró?

darázsölyv

Áthaladtunk egy olyan helyen is, ahol a felfestett kék egyik oldalán vadászles, a másikon vadetető van...

Csókakő előtt a földút murvára váltott. Nem túl izgalmas, egyenletes terepen mentünk. Engem a szomjúság, Dórát talán inkább a vízhólyagok és a meleg gyötörték - mindketten a komfortzónánk peremét közelítettük. Aztán árnyas völgybe ereszkedtünk, amiből, na meg a szembejövő kirándulókból, sejteni lehetett, hogy közel a falu és a vár. Ez adott némi optimizmust, amit viszont a várba meredeken felfelé vezető lépcsősor redukált. Azért valahogy csak feljutottunk, s láttuk, hogy a csókakői váron éppen felújító munkálatok zajlanak, sok minden kész is van már. Belépőt szerencsére nem kellett fizetni. Delet ütött az óra, mire a legfelső toronyba értünk, ahol rögtön ledobtuk a táskákat, kicsit körülnéztünk, majd lerogytunk a fal melletti szűk, árnyékos sávba. Itt jó ideig pihegtünk, majd megittuk utolsó korty vizünket. Fotóztunk tájképet, és megkértünk egy turista srácot, hogy csináljon rólunk közös fotót - a lábaink csonkolása árán megtette.

A vár parkolójába úgy értünk be, mint egy oázisba. Először is a kék, nyomós kutat foglaltuk el, bőségesen ittunk és alaposan megmosakodtunk. Azután figyelmünk egy fagyis felé terelődött - fejenként 3 gombóc bánta. Levezetésképpen pedig fogyasztottunk a tartalék élelmünkből, amelyet kenyér, kolbász, vaj, alma és hasonló egyszerű étkek alkottak. Bő egy órát pihentünk itt, de mivel tempósan jöttünk, nem kellett sietnünk tovább. Pedig még hosszú út állt előttünk. Az aznapi célt ugyanis elég diffúzan határoztuk meg: ha bírjuk, megyünk Bodajkig, ha nem, akkor előtte valahol keresünk egy sátornyi helyet.

Utunkat a kék jelzésen folytattuk Bodajk irányába. Ez a parkolótól a falun keresztül vezet egy műúton a 81-es út felé, majd kicsit a főúton kell mennünk, utána tovább egy másik műúton érünk be Bodajkra. Talán a zarándoklatunk legkellemetlenebb szakasza volt ez. Tikkasztó melegben, aszfalton, autók mellett, monoton tájban... ez bizony próbára tette a tűrőképességünket. Bodajk közelében, Csókakő vasútállomásnál kereszteztük a síneket, majd teljesen véletlenszerűen, hirtelen ötletből lerogytunk egy bokor árnyékába. Jó ideig csak szuszogtunk és néztünk magunk elé. Megnéztük Bodajk térképét, amin egy "Tófürdő" felirat igen ígéretesen díszlett, ez adott némi motivációt a folytatáshoz. Ahogy így ücsörögtünk, már az induláshoz készültünk volna, amikor Dóri kiszúrt egy kék pecsétládikát egy villanyoszlopon. Nagy-nagy szerencse volt, hogy éppen itt pihentünk le, mert nem is néztük meg, hol lehet majd pecsételni. Mázlinknak örülve, kék füzetet lobogtatva indultunk át a síneken a pecséthez. Ekkor mögülünk jött egy autó, amiből kiszólt egy hang:

"- Párnátok van?"

Kellett pár másodperc, mire leesett nekem a tantusz, addigra az illető már le is parkolt mellénk. Egy nyugdíjas korú, de láthatóan sportos férfi ült a kocsiban, rajta kéktúrás póló, és mondta, hogy éppen egy teljesítménytúráról jön, amúgy a kéket már 2x (?) végigjárta, és emlékszik, mintha itt nem lenne jó a tintapárna. Kedvesen megkínált hát az övével, mi pedig boldogan regisztráltuk a kék füzetünkbe az ittlétünket. Még néhány szót váltottunk az illetővel, majd búcsút vettünk egymástól. Ezután még egy jó darabig azon álmélkodtunk, hogy vajon mekkora lehet annak a valószínűsége, hogy 1) éppen ott és ne máshol rogyjunk a földre fáradtságunkban; 2) észrevegyük a pecsétet; 3) pont azalatt a 20-30 másodperc alatt jöjjön erre valaki, a történetesen éppen tudja, hogy mi most pecsételni szeretnénk ott, ahol amúgy nem lehet; 4) és még legyen is nála tintapárna, amivel megkínál.

Beértünk Bodajkra, ahol első utunk a Tófürdőhöz vitt. Súlyosan csalódnunk kellett. Egy kör alakú, elég nagy és mély betonmedencét találtunk piszkos vízzel, omladozó faldarabokkal, kopott festéssel, rozsdás, düledező korlátokkal, egy "Fürödni tilos!" táblákkal és pancsoló cigánygyerekekkel.

Bodajk, Tófürdő

Pár perc erejéig megpihentünk egy padon, majd elterveztük, hogy a bodajki hegyek túloldalán, Balinka mellett található kempingekben próbálunk megszállni. Ehhez viszont még hátra volt 4-5 km gyaloglás, így útnak indultunk. A piros jelzést választottuk.

Szemben a Vértes, Csókakő várával

Még a városban mellénk szegődött egy kutya. A fajtája, ha jól emlékszem, beagle volt. Barátságos, talán gazdátlan, vagy csak felfedező kedvű kutya volt, eleinte nem is foglalkoztunk vele, volt elég bajunk nélküle is fájó lábakkal és vállakkal. Vártuk volna, hogy egy-egy utasításra a kutya majd lemarad, elhagy minket, de nem tette, s mivel nekünk útban nem volt, nem erőltettük a dolgot. Amikor a piros jelzés jelentősebben emelkedni kezdett volna, egy kis ösvényen letértünk róla, hogy kijussunk a Balinkát Bodajkkal összekötő műútra. A navigáció jól sikerült, egy vízműhöz értünk, amely közvetlenül a műútra csatlakozott egy kis úttal. A műútnál megálltunk. Egyszer csak észrevettünk egy apró, szürke szőrű cicát. Nem értek a macskákhoz, nem tudom, milyen korú lehetett, de nagyon kicsi volt. A műútról szaladt oda hozzánk, azonnal a lábainkhoz bújt és cérnahangon nyávogott. Nagyon megsajnáltuk, ahogy, mint megmentőkhöz, rohant hozzánk. A kutya azonban egyből nekirontott volna, ha nem védjük meg. Ekkor a mellettünk lévő bokrosból is nyávogás hallatszott. Odamentünk, és elképedtünk a látványtól. Háziállatok tetemei voltak ott, azok közül bújtak elő a kiscicák, és mind jönni akartak oda hozzánk. A kutya sem volt rest: azonnal megtámadta a macskákat. Az egyiket rögtön a szájába vette, majd amikor rászóltunk, elengedte. Majd elkapott egy másikat, a cica egyre hangosabban visított, majd a hangja elnémult... Megrázó volt látni a szerencsétlen kiscicákat, akik valamiért idevetődtek, valahogyan életben maradtak eddig, és amikor azt hitték, megmenekülnek, akkor rájuk hoztuk ezt a kutyát, amelyik valószínűleg végzett velük. De nem tudtunk velük mit tenni. Elindultunk Balinka irányába a műúton - és a kutya már nem követett.

Néhány száz métert tettünk meg és elértünk a kempingekhez. Két nagy kempinget találtunk, ránézésre egyikben sem tűntek késznek a fogadásunkra. Az elsőből annyit láttunk, hogy emberek pakolnak, és amikor beléptünk a kapun, egy kutya rohant felénk ugatva. A másodiknál (ez volt a Tölgyes Turistaközpont) pedig semmi életre utaló jelet nem láttunk. Kisvártatva azonban láttam mozogni két nyaraló vendéget. Kiabálni kezdtünk, hogy észrevegyenek. Az egyik épület mögött vendégek csoportja lapult, és az egyikük, egy korosodó férfi rögtön a segítségünkre sietett és ellátta egy jóravaló portás alapvető feladatait: megmutatta, hol lehet sátorozni, hol a zuhanyzó, hol lesz majd holnap a főnökasszony. Ennyi nekünk elég is volt. A hatalmas területű kempingben alig volt valaki, így kényünk-kedvünk szerint választhattunk sátorhelyet. A hely már első látásra elnyerte tetszésünket. Régen KISZ-tábor lehetett talán, a mai állapotán látszanak még a szocialista építkezés elemei, azonban a legfontosabb dolgok fel vannak újítva, tiszták, pedánsak. 

A kemping banánzöld zuhanyzói :)

Utána nagy örömmel fedeztük fel, hogy a melegvíz nem csak a kint felejtett vizespalack sajátossága lehet, hanem csapból is képes folyni, és a vele való tisztálkodás igen kellemes és hasznos. :) Úgy döntöttünk, másnap sem állunk tovább, hanem megnézzük Bodajk nevezetességeit, csak az azutáni napon folytatjuk zarándoklatunkat. Az éjjel széllel és esővel érkező hidegfront fényében ez kiváló döntésnek bizonyult.

Ezen a napon kb. 22 km-t tettünk meg.

Zarándoklat nagyobb térképen való megjelenítése

Szárliget - Bakonybél zarándoklat - 2. nap

Másnap derült vasárnap reggelre virradtunk a Mátyás-pihenőnél. Néhány percre pontosan kiszámítottuk, mikor kell felkelnünk, mennyi időnk van mosakodásra, pakolászásra, és mikor kell elindulnunk, hogy odaérjünk Várgesztesre a fél 9-kor kezdődő misére. A teendők, pakolások még nem mentek olyan rutinosan, mint néhány nappal később, így fordulhatott elő az, hogy már 8 körül járt az óramutató, mire útnak indultunk. Elég erős tempóban haladtunk a kéken, mert nem akartunk elkésni, de közben azért élveztük a reggeli erdő fényeit is. A Várgesztes előtti kék szakasz volt az, ahol a múltkori téli túránkon eltévedtünk. Ezt a luxust most nem engedtük meg, de azt láttuk, hogy a kék kritikus leágazása nem éppen feltűnő, résen kell lenni a Zsigmond-kő előtt. A Zsigmond-kő pedig valóban gyönyörű hely volt, ahogy Dia kommentelte, biztosan szép lehetett volna ott sátorozni - be fogjuk pótolni!

Várgesztes temploma

Éppen beértünk a faluba, mikor megkondult a gesztesi harang, így minden igyekezetünk ellenére is késtünk néhány percet. A hátsó sorban helyet foglaló hívekben bizonyára nem kis megrökönyödést keltettünk a nagy hátizsákokkal, de láthatóan voltak, akik értették a helyzetet. Mise után, nagy meglepetésünkre és örömünkre találtunk egy boltot, ami nyitva volt, így tudtunk vásárolni néhány finomságot, amelyek az út alatt szertartásszerűvé vált reggelink áldozatai lettek. Mindenek előtt az Oké kakaót értem ezalatt, amit hol müzliszelettel, hol Jó Reggelt!-keksszel, hol sajtos pogácsával egészítettünk ki. Gesztesen még kísérleteztünk a Kubuval is, amely szerintem egy időben a világ legjobb terepi reggeli itala volt, de a mai kiadások már nyomába sem érnek a kb. 5 évvel ezelőtti, kemény üveges gyümölcssűrítménynek. (Vagy van még kemény üveges?) Reggeli, víztöltés, kukakeresés, térképnézegetés - ezzel teltek a délelőtti óráink Várgesztesen. Közben azért jól körülnéztünk és újfent megállapítottuk, hogy Várgesztes igen takaros falu. Arra is felfigyeltünk, hogy a helyiek, akik közül sokan német nemzetiségűek ("svábok") egymás közt simán németül diskurálnak. Sőt, olyat is hallottunk, hogy egy néni a beszédében félig magyart, félig németet használt, pl. az indulatszót magyarul mondta, aztán németül a többit. Élmény volt ezt látni! Valójában nekem szimpatikusak az ilyen nemzetiségi falvak, amiben bizonyára annak is szerepe van, hogy gyerekkoromban rendszeresen jártam hasonló helyeken.

Addig-addig húztuk a téblábolást Várgesztesen, mígnem indokolatlanul sokat sikerült reggeliznem, nehézkes elindulásunk után a haladásomat is hátráltatta. Ez elég amatőr húzás volt tőlem, de többször nem is fordult elő a zarándoklat alatt, sőt, később még vissza is sírtam a gesztesi reggelt, amikor még nem volt üres az elemózsiás zacskó. Gesztesről a sárgán mentünk tovább Vérteskozma irányába. Egy ideig árnyas bükkösben vitt az út, majd kiértünk egy alacsonyabb, szárazabb erdő nyiladékára. A hosszú, egyenes út bal oldalán találhatóak a régi Szent Vendel kápolna romjai. Az emlékhelyet egészen frissen újították fel, pihenőt is alakítottak ki hozzá. Itt fújtunk egyet, s mivel volt némi térerő (aki keres, az talál!), küldtünk néhány helyzetjelentő sms-t szeretteinknek. Ha jól emlékszem, Dóri lábán ekkor kezdtek eluralkodni a vízhólyagok, melyekkel való harca az egész túra során megmaradt, sőt, számomra sosem látott háborúvá fajult. Így indultunk tovább Kőhányás felé a sárga négyzeten, majd a kék kereszten.

Szent Vendel kápolna maradványa

Térerőt keresve

Déli kánikula volt, minden csontszáraz, pedig erdőben haladtunk. Nem volt ez annyira izgalmas szakasz, sokkal inkább monotonnak mondanám, nem is maradt sok emlék róla. Hamarosan a Német-völgybe érkeztünk, ahol egy bükkös fogadott kellemesebb klímájával, de a növények többsége még itt is csak lógatta leveleit. A babérboroszlánok viszont elég jól bírták a megpróbáltatásokat. Rengeteg lepke repült az erdőben, főleg szemeslepkék, medvelepkék, gyöngyházlepkék, Dóri próbálta őket lencsevégre kapni.

Babérboroszlán

Német-völgy

Szemeslepke

A jelzés egy villanyvezeték alatti irtásra vezetett ki minket, aztán kereszteztük a műutat, amit követve a kék már egyenesen bevisz Kőhányásra.

Kőhányásra érve

Az ominózus kút

Itt jelentős pihenőt terveztünk, számítottunk vízvételi lehetőségre és pecsételésre is. A kutat rögtön észrevettük, méretének köszönhetően. Próbáltunk is belőle vizet préselni, de csak nem adott egy cseppet sem. Jó pár percig erőlködtünk, mire meguntuk, és másik kút keresése mellett döntöttünk. Megnéztük a már elég régóta felújuló kápolnát kívülről, majd Dóri a mellette lévő tavacskában egy madárhoz riadóztatott engem. Íme:

Kőhányási kápolna

Műmadár

Pusztító hőség volt, lerogytunk egy kerítés adta keskeny árnyéksávba, ettünk-ittunk, lábbelijeinket igazgattuk. Közben láttuk, ahogy két másik túrázó minimális erőlködéssel vizet fakaszt a nekünk ellenálló kútból. Sőt, jött két bicós, akik még ennél is könnyebben nyitották meg. Minden bizonnyal kikapartuk nekik a gesztenyét a nyomós kút bejáratásával, de legalább tudtuk, van esély vizet venni. Volt is rá szükség, ugyanis a következő útszakaszon csak bizonytalan vízvételi lehetőségeket mutatott a térkép.

Öreg hárs

A sima kék vitt tovább enyhe emelkedővel, amely nem sokára szintre szelídült, sőt, hamarosan már köves völgyben ereszkedtünk. Bal kéz felől közelítettük meg a Csáki-várat (vagy Oroszlán-kő vára). Ehhez azért, persze, felfelé kellett kapaszkodni egy kisebb hegy tetejére, éppen kellemes mértékű megerőltetés volt a kitérő. A várból már nem sok minden látszik, csupán fal- és árokmaradványokat lehet felismerni, amúgy fák borítják az egészet.

Ez az út visz a Csáki-várhoz

Tovább koptattuk a poros ösvényt, amely előbb kiért egy műútra, de gyorsan vissza is fordult. Ez eljátszotta rövid szakaszon kétszer is, mire a Som-hegy felé vette az irányt. A dimbes-dombos részen egy megritkított bükkösben egy szederszedő bácsival és unokájával találkoztunk. Volt mit szedniük, mert szinte összefüggő szedertömeg borította a fákkal csak szórtan borított foltot. Mi is csemegéztünk belőle, közben szóba elegyedtünk a bácsival. Ő elmondta, hogy sajnos Mindszentpusztán, aznapra kinézett éjszakázó helyünkön, nem sok esélyünk lesz vizet találni, ahhoz Gerencsérvárig kéne mennünk, az viszont plusz 5-6 km, amihez nem annyira fűlött a fogunk. Volt még egy olyan opció, hogy Mindszentpusztán 2 km-rel túl, a szentgyörgyvári erdészháznál próbálunk szerencsét, de arra sem számíthattunk biztosan. Maradtunk egy magabiztos "majdmeglátjuk"-ban, ezzel tovább is mentünk. Talán 1 km-t sem kellett menni Mindszentpusztáig. Ott találtunk egy kempinget, aminek a tulaját az iménti úriember igen derék férfiúként festette le, akitől akár még vizet is kérhetnénk, jelenlétét a helyszínen azonban nem sikerült igazolnunk. Lerogytunk a kerítés mellett, a helyzetet mérlegelve. Tulajdonképpen nem voltunk még víz szűkében, viszont ezután csak Csókakőn lett volna biztos vízvételi lehetőség, ahhoz viszont még sokat kellett menni a melegben. A kemping mellett ideális sátorhelyek kínálkoztak, ez hívogatólag hatott, de végül mégis arra jutottunk, hogy tovább megyünk Szentgyörgyvárig: idő volt rá, bírtuk is még a menetet, a vízben is bíztunk, és ennyivel is többet haladunk - gondoltuk. Nekirugaszkodtunk hát a következő 2-2.5 km-nek. Szinte végig ereszkednünk kellett, jobbára köves-murvás úton. Egy elágazás, majd kis emelkedő a végén, és már ott is voltunk Szentgyörgypusztán, ami egy igen tetszetős hely benyomását keltette. Néhány nyaralószerű ház és egy magtárszerűség alkotta, előbbiek félig-meddig épülőben voltak. Az egyik félkész kertbe egy őz bemenekült, és a drótkerítésnek ugrálva kísérelte meg a menekvést, de aztán sikerült jó irányba terelve kiszabadítani.

Őzünk

Az idilli sátorhely

A házak körül nagy füves placcok voltak, szinte kínálták magukat sátorhelynek. Valamivel arrébb vadészles és vadetető. A vadászlétesítményektől tisztes távolban, az épülő ház előtt, két terebélyes tölgyfa alatt vertünk sátrat. Örültünk, hogy eljöttünk eddig, tényleg ideális sátorozóhelynek tűnt. Kényelmesen elhelyezkedtünk, vacsoráztunk, pihegtünk, majd esti sétára indultunk. Felültünk egy vadászlesre nézelődni. Hamarosan egy vaddisznó koca jelent meg vagy 10 kismalaccal. Tisztes távolból, távcsővel figyeltük, ahogy az etetőn csemegéznek.

Malacaink

Már néhány perce ott voltak, amikor egy zöld terepjáró állt meg a sátrunk közelében. Ránéztünk távcsővel, de semmi egyéb mozgás nem történt, csak egy ember ült a kocsiban. Találgattuk, vajon mit akarhat, mit tegyünk, stb... Kisvártatva úgy döntöttem, lemászom és megérdeklődőm, mi járatban az illető. A terepjáróban egy bajuszos, zöldbe öltözött, tipikus vadászfazon várt. Mondom neki, nem gond-e, hogy itt sátorozunk. "De gond, mert ez magánterület, úgyhogy menjünk innen" - szólt a válasz, noha magánterületet vagy sátorozás tilalmát jelző táblának nyoma sem volt sehol. Aztán jöttek a további érvek: ez itt vadászterület, balesetveszélyes; a házban szlovák vendégvadászok vannak, akik ha megjönnek, elzavarnak minket; itt etetik a vadakat, és ha elijesztjük őket a vadászidény kezdetekor, akkor az ő egész éves munkájukat tesszük tönkre, ami 40 millió Ft (lehet, hogy nem pont ennyi, de valami nagy számot mondott) kár nekik, amiért már embert is ölnek (!!!). Ezeket teljes nyugalommal, rezzenéstelen arccal mondta, mi pedig gondolkodóba estünk, hogy most hogyan tovább. Esetleg arrébb mehettünk volna az erdészház elé, ott elvileg nem eshet bántódásunk, de mi nem bíztunk a spiccesen hazadülöngélő vadászokban. Nem volt mit tenni - vissza kellett mennünk Mindszentpusztára, este 9-kor, sötétben. A vadász pedig egykedvűen beindította a terepjárót és elment. Mi meg csalódottan és dühtől puffogva, összes lámpánkkal kivilágítva elindultunk visszafelé. A dühünk adta lendülettel az emelkedő dacára is gyorsan elment a bő 2 km. Mindszentpusztán a kemping melletti gyepen gyorsan választottunk egy aránylag egyenletes foltot, és újra lesátoroztunk. Egy utolsó korty víz, majd a kb. 20.5 megtett kilométertől és a fordulatos naptól lestrapáltan álomba merültünk.

Zarándoklat nagyobb térképen való megjelenítése

Szárliget-Bakonybél zarándoklat - 1. nap

A zarándoklatok mintha "divatossá" váltak volna az utóbbi időben. Katolikus berkeken belül, persze, eddig is mentek a hívek Máriagyűdre, Mátraverebélyre, Máriapócsra, vagy éppen Medjugorjéba, Csíksomlyóra, Czestochowába, és persze Rómába, Jeruzsálembe vagy Santiago de Compostelába szervezett csoportokkal, azonban újabban egyre több baráti társaság, páros, vagy éppen magányos zarándok is elindul távoli célpontok felé. Az El Camino például meglehetősen nagy népszerűségnek örvend Magyarországon: egymást érik a megjelenő élménybeszámolók előadás, könyv vagy blog formájában (elég sok számol be az El Camino egyre erősödő bulijellegéről!), sőt, már El Camino Klub, információs portál és utazástervező-tanácsadó szolgálatok is léteznek. (El Camino startlap itt.) A csíksomlyói búcsúra különvonat megy Budapestről, a Mária út turistajelzésének felfestése pedig a Kárpát-medencén belüli gyalogos zarándoklatokat könnyíti meg. Korábban a zarándoklatok talán a szűk egyházi (főleg katolikus, mivel a többi hazai történelmi egyháznak nincs nagy zarándokhagyománya) körök sajátos, kicsit régimódi, aszketikus hóbortjának tűnhettek, ma azonban egyre többeket vonzanak e közösségeken kívüliek közül.

De miben különbözik egy zarándoklat egy "átlagos" túrától? A zarándoklat "lényege" talán az, hogy a sporton, illetve a természet vagy egyéb látványosságok iránti érdeklődésen kívül az ember az utat egy spirituális útként is felfogja. Tehát a figyelme nem csak arra irányul, ami kívül van, nem (csak) a látványosságok maximalizálására és a nem kívánt nehézségek minimalizálására törekszik, hanem figyeli azt is (sőt, elsősorban azt), hogy belőle mit váltanak ki az élmények, a nem hétköznapi környezet és cselekvés, a megpróbáltatások. A fizikai erőfeszítését összekapcsolja a lelki "munkájával". A zarándoklatot ezért szokás gyakorolni az isten-, sors-, ön-, út- vagy hivatáskeresés, élet-átgondolás egy formájaként. Mivel ezek mind személyes jellegű célok, egy út akkor válik zarándoklattá, ha az utazó úgy tekint rá. (Akinek ez így zavaros volt, az guglizzon pár El Camino vagy egyéb zarándoklatos blogot, majdnem mindenki ír egy kicsit a saját nézetéről, motivációiról.) Emiatt a zarándoklat fogalma átlépett az eredeti, hagyományos vallási kereteken, ez szintén nyilvánvalóvá válik a zarándokblogokat olvasva. (Persze, ezzel a jelentése is megváltozott, kibővült.)

Szóval, egyetlen barátosnémmal, Dórával, én mint Attila, szerettünk volna részt venni egy igazi, gyalogos zarándoklaton. A Mária út útvonalait különböző okok miatt nem tartottuk testhezállónak, így inkább terveztünk magunknak egyet. Kb. egy hetet szántunk az útra, ezalatt bő 100 km-nyi utat tartottunk reálisnak. Egy estényi ötletelés után úgy döntöttünk, a szári Zuppa-hegy csúcsán lévő Magyar Vértanúk keresztjétől Bakonybélig próbálunk eljutni, közben érintjük Várgesztes, Bodajk, Jásd és Zirc településeket. Próbáltuk úgy fűzni az útvonalat, hogy a kezdő és a végpont is valamilyen kitüntetett, spirituális töltetű hely legyen, ne csak egy buszmegálló, illetve nagyjából ilyeneket találjunk út közben is (szerencsére ez Magyarországon nem nehéz feladat). És persze azért legyen szép táj, hegyek, dombok, völgyek, patak, víz, néha falu - minden, ami egy "rendes" túrához is kéne. Még az OKT pecsételőhelyeket sem hagytuk figyelmen kívül. Ennek az útnak a túrázós kalandjairól szól a most induló bejegyzéssorozat.

Szombaton reggel hagytuk el a Fővárost jól megrakott hátizsákjaink alatt görnyedve. A szári vasútállomáson leszállva némi csalódottsággal tapasztaltuk, hogy nem csak a betondzsungelben van iszonyatos szárazság. Szinte porzott az erdő, amint felkapaszkodtunk a Zuppa-tetőre. A gyep mindenütt sárgára kiégve, a talajon helyenként több centi széles, több arasznyi mély repedések - nem sok jót ígértek növényfotós ambícióimnak, és sajnos az ígéretet nagyjából sikerült is betartani. A csúcsra közvetlenül nem megy jelzett út, hanem alatta kicsivel kanyarodik el, de így sem volt nehéz megtalálni az odavezető nyomot. Egy bő hétre való pakkot raktunk össze, ami alatt korábban roskadozni szoktunk még a túrák legalább első napján, most azonban valamiért egész jó lendülettel haladtunk, nem tűntek annyira nehezeknek a zsákok. Éppen elértük üzemi hőmérsékletünket, mire felértünk. A 384 méteres csúcs a Gerecse legdélebbi, mind domborzati, mind kőzettani szempontból elkülönült bástyája, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Vértesre és keleti-délkeleti előterére. Itt áll a Magyar Vértanúk keresztje, amelyről nem sikerült semmi egyéb információt megtudnom.

Startfotó

A kilátás Szárliget felé

E helyen indult tehát "hivatalosan" az utunk, amely a kezdeti lendület fenntartása végett egy szárligeti boltba vezetett. Rövid bevásárlás következett, majd megtartottuk a zarándoklat első hivatalos reggelijét is. Nem siettük tehát el az indulást, megfontoltan vágtunk neki a bő egy hétre tervezett útnak. Én egy kicsit tartottam is a kihívástól, mert ennél hosszabb sátorozós túrán még nem voltam. Vajon milyen kalandokba keveredünk? Mennyire lesz megterhelő? Ilyesmi kérdések is foglalkoztattak.

A kéken az 1-es főutat keresztezve Csákányospuszta felé tartottunk, és még nem jártunk az retró erdei iskolánál, amikor kezdtük érezni a kánikula hatását. Közös tapasztalatunk szerint Dóri hőmérsékleti optimuma alacsonyabban van, mint az enyém, így ez a szakasz talán neki lehetett nehezebb. A térkép nem, de egy út menti tájékoztató tábla jelölt egy XIII. századi templomromot, ezt megkerestük, s egyúttal pihenőt is tartottunk nála. A templomrom meglepően pici alapterületű volt. Mára csupán a falak alapjai látszanak, a bejárat helye két ponton is feltételezhető. A romok közt sáskák ugráltak és egy imádkozó sáska várta áldozatát. Az utóbbi jószág ideális fotótéma volt a templomromon, háttérben a kereszttel.

Árpád-kori templomrom

Kékszárnyú sáska

Imádkozó sáska

Ráérősen beszélgettünk, közben elképzeltük a XIII. századi Csákányospuszta életét, majd a tágabb történelmi környezetet. Gondolati időutazásunkból két túrázó srác zökkentett vissza a valóságba, ők is a romhoz érkeztek, mi pedig hamarosan szedtük a sátorfánkat.

A Mária-szakadék árnyas erdejében kicsit kellemesebb klíma uralkodott, itt megint időztünk egy keveset. Közben konstatáltam, jelentősen melléfogtam akkor, amikor a hátizsákom külső oldalzsebébe tettem a vizespalackjaimat, ugyanis a nap eddigre bőven megmelegítette a tartalmukat. A szakadék vége felé betértünk az erdei temetőbe, csak úgy, mint téli vértesi túránkon, ahol a Szárligeten áthaladó kék eddig tartó szakaszát már bejártuk. Ezúttal azonban nem az "igazi" kéken, hanem a Béla-forrástól a K+-on haladtunk tovább. Nem sokára Körtvélyespusztára értünk, melynek neve ismerősen csengett számomra, főleg tatabányai általános iskolás éveim szünidővel tudtam összefüggésbe hozni, akár csak a csákányosi erdei iskolát. Egy kis kápolnán kívül azonban semmi nem volt ismerős a szórványtelepülésen, de, zarándokok lévén, ez nekünk most pont jó volt. A kápolna ajtaján bekukucskálva horrorisztikus látvány fogadott, de aztán hamar megnyugodtunk, amikor láttuk, hogy csak a nagy méretű corpust (Krisztus megfeszített testét ábrázoló szobor) fektették szokatlanul magasra az oltár elé, nem valódi test fekszik ott. A kápolna ajtaja nyitva volt, így be tudtunk menni hűsölni egy kicsit, aztán kiültünk az épület elé enni-inni-feküdni.

Körtvélyespusztai kápolna

Némi felfrissülés után a K+-en indultunk volna tovább, azonban a telkek közül kilépve elvesztettük az utat. A korrigálás után kb. 2 és fél km-es erdei séta árán jutottunk a Szép Ilonka-forráshoz. Itt friss víz várt minket, habár a forrás kissé bizarr külsőt mutatott. A forrás felső részénél lévő, eredetileg fedett ciszternába gyűlik a jó, hideg víz a mélyből, valószínűleg ezt vezeti ki egy cső néhány 10 méterrel lejjebb. A ciszterna azonban szét volt törve, a vízbe pedig nagy sok levél és faág hullott, így a tisztasága felől voltak némi kétségeim, de Dóri ezt nagyvonalúbban kezelte. Mosakodásra mindenképpen kiváló volt a víz. Itt jó háromnegyed órát is elpihengettünk. Egy alkalommal a mellettünk lévő völgyoldalból neszt hallottunk. Egy fiatal, vékony őzgida lépdelt elő. Lábai, fülei hosszúak voltak, teste egész kicsinek tűnt ezekkel a nagy függelékekkel. Inni érkezett a patakhoz, és nem igazán zavarta a jelenlétünk. Néha azért izgatottan ránk nézett, közben radarozott a füleivel, de nem tűnhettünk veszélyesnek, mert mindig folytatta az ivást. Néhány korty után azért eloldalgott lefelé folyásirányban. Sajnos fotó nem készült róla, mert nem akartuk zavarni az állatot a motozásunkkal.

Szép Ilonka-forrás

A forrástól mi is lefelé folytattuk az utunkat a PK+ jelzésen. Csakhamar egy hosszanti nyiladékra értünk ki, ahol elveszett a jelzés. Később bebizonyosodott, ez nem véletlen, mert a jelzett úton erdészeti munkákat végeztek és ehhez el is kerítették. Szerencsére balra tartva könnyen ki lehet érni arra a műútra, amire egyébként is vezetett volna a jel, így hamar átlendültünk a problémán.

Ha jól emlékszem, ezen a szakaszon tűnt fel először, milyen sok a madár most az erdőkben. Főleg az erdőszéleken, nyiladékoknál, cserjéseknél szinte mindenhol lehetett látni szürke légykapókat, melyek bizonyára vonuló csapatok, családok lehettek. Ugyanígy a túra későbbi napjain füzikék, poszáták és más légykapók is gyönyörködtettek minket.

A műúton már közeledtünk aznapi célunkhoz a Mátyás-pihenőhöz, bár fontolgattuk az esetleges továbbhaladás lehetőségét is. Másnap reggel 8:30-ra be akartunk menni Várgesztesre a vasárnapi misére, ezért morfondíroztunk azon, továbbmenjünk-e a Zsigmond-kőig, ahol a térkép jelzett némi tisztást, ott esetleg szintén sátorozhatnánk, és közelebb is lenne a faluhoz. Végül azonban a biztos megoldás, a maradás mellett döntöttünk, mert a Zsigmond-kő sátorozási viszonyait valójában nem ismertük. A Mátyás-pihenőnél kulcsosház, sátorozóhely, padasztal, hideg vizű forrás, a forrásnál rengeteg darázs és légy, a ház mellett sok lepke várja az arra járót.

Nagy gyöngyházlepke

Mátyás-pihenő

Mátyás-pihenő

Szimpatikus hely, itt garantáltnak éreztük éjszakai nyugalmunkat, így inkább a másnapi korai indulás mellett döntöttünk. Kicsit nézelődtünk a környéken, megvacsoráztunk, majd felállítottuk sátrunkat, s mire mindezzel készen lettünk, el is kezdett sötétedni. Olvasgatással, beszélgetéssel telt az este, amíg meg nem szólaltak az éjszaka hangjai. Néhány beazonosíthatatlan hang mellett őzugatás, valamint macskabaglyok változatos vakkantásai és huhogásai törték meg a csendet. Egy alkalommal elő is másztunk, hátha lámpafénynél sikerül látnunk a madarat, de hangélményekkel kellett beérnünk. Az éjszaka folyamán aztán a hangélményből elegem is lett, ugyanis egy macskabagoly közvetlenül a sátor felett rikoltozott több alkalommal, megfosztva engem a nyugodt alvás élményétől. (A zarándoklat többi éjszakáján sokkal hétköznapibb okok hiúsították meg az alvásomat, néha szinte visszasírtam hangoskodó baglyot.) Kb. 19 km-t tettünk meg az első napon.

Havas Vértes: Szárliget - Várgesztes - Oroszlány

Egész heti mozgáshiány, budapesti bűz és tömeg, valamint stresszes hétköznapok után joggal vártuk a szombatot Dórával, hogy végre rászabaduljunk a természetre. Pont ezen a napon volt a börzsönyi Vulkántúra, kacérkodtunk a részvétel gondolatával, de aztán logisztikai nehézségek miatt nem került rá sor. Helyette a Vértes felé vettük az irány. Szárligetig vettük igénybe a vasutat, ott az állomáson egy potya kékpecséttel gazdagodtunk, majd indultunk a kéken Várgesztes irányába. De mennyire jó is volt végre tiszta, hideg levegőt szippantani! A hőmérséklet fagypont körül lehetett, az eget felhők borították, a tájat pedig hó fedte - ahogy ennek télen lennie kell. (Sajnos ezen körülmények egyike sem kedvezett igazán a fotózásnak, mivel a felhők és a fehér táj silány fényviszonyokat teremtettek, amikkel a masinám nehezen boldogult.)

A vasútállomástól még jó ideig nem értünk be az erdőbe. Előbb a faluban, majd mezőgazdasági területeken haladtunk, aztán a "100-as" autóutat keresztezve a Tatabánya részét képező Csákányospusztára értünk. Csákányospuszta egy régi szórványtelepülés, amely a többi, hazai, apró faluhoz hasonlóan az üdülőteleppé vagy romhalmazzá való átalakulás válaszútja felé tart. Ezen a helyen kedves, általános iskolai emlékeim törtek rám, ugyanis több alkalommal is ide hoztak minket erdei iskolába, azóta viszont nem jártam a területen. Most éppen valami vidám rendezvény előkészületei zajlottak, Mikulásnak és krampuszoknak öltözött alakok tettek-vettek a házak előtt.

Csákányosi erdei iskola

Csákányos után végre erdőbe értünk. Az utolsó házikó előtt egy mutatós tájékoztató tábla hívta fel a figyelmünket az út következő szakaszának látnivalóira, a Mária-szakadékra és természeti értékeire. Tovább haladtunk, egy cserjés-fiatalos mellett. A fiatalosban felugrasztottunk egy őzet. Nem volt messze, ezért vártuk, hogy meneküljön, de nem tette - nem tehette, mert a fiatalos el volt kerítve minden oldala felől, a szerencsétlen állat pedig csak fel-alá futkosott a szűk kalitkájában, néha kétségbeesetten nekiugrott a kerítésnek. Hamar eldöntöttük, hogy segítünk neki, ha tudunk. Valahol, persze, be kellett jönnie az állatnak, de nem láttunk a kerítésen egyelőre semmi hézagot. Már azon voltunk, hogy komolyabban nekiugorjunk a kerítés feszegetésének, amikor észrevettük, hogy egy kidőlt fa ledöntötte a kerítést egy helyen, ott jöhetett be az őz. Sőt, valószínűleg már ki is ment rajta, mert motozását már nem hallottuk. Az őzike tehát megmenekült. :)

Most merre?

Greenpeace

 Mi pedig beértünk a Mária-szakadékba. Itt már kb. 5 centis hó lehetett, kellemesen nehezítve a haladást az oldalra meredeken lejtő, de összességében azért nem túl veszélyes ösvényen. Már többször elmerengtem azon, hogy miért hívják ezt "szakadéknak", hiszen a terep nehézsége nem mérhető pl. a Rám-szakadékhoz, inkább egy mecseki, visegrádi-hegységi vagy mátrai "völgyhöz" hasonló.

Mária-szakadék

Mária-szakadék

Jég és moha

Mária-szakadék

Innen nem messze lettünk figyelmesek a következő jelenségre:

Mi ez???

És miért???

Madzaggal összekötött flakonok feldobálva magas fák tetejére. Ilyet már sokfelé láttam, de egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért csinálja ezeket az, aki csinálja. Feltételezem, nem egyszeri, őrült ötletről van szó, mert ahhoz már túl sok ilyet láttam. De van ennek valami funkciója, van ebben valami poén? Kérem, írja ide, aki tudja!

Pedig...

A szakadéktól búcsúzva a körtvélyesi erdei temetőhöz értünk. Misztikus hely ez az erdőben, amely egykor a környékbeli szórványtelepülések temetkezési helye volt, mára azonban az enyészet kezdi átvenni a hatalmat felette. Egyetlen sírkő előtt láttunk aránylag frissen odahelyezett koszorút, virágokat, a többit már bizonyára nem gondozzák. De talán éppen ezek, az omladozó sírkövek, az alig olvasható, régies feliratok és a kopás miatt nehezen kivehető, de jobban megnézve gyönyörű kőfaragások, vagyis az elmúlás jelei, kölcsönöznek a helynek annyira sajátos hangulatot a természet csendjében.

Apró faragás egy 150 éves sírról

Faragás két gyermek sírjáról

Fába faragott dombormű

Körtvélyesi erdei temető

A temetőben sokáig időztünk, de tovább kellett mennünk, mert hosszú út várt még ránk. A Béla-forrás felé vezető út elágazásánál jobbra tértünk le, a kék csíkkal jelzett műútra. Bal kéz felől sűrű lucfenyves kísért minket, majd egy ad hoc fafeldolgozóhelyen találtuk magunkat.

Innen kb. 2.5 km-nyi, enyhe emelkedőkkel és lejtőkkel is megtűzdelt út visz a Vitányvárhoz. A Vitányvár egy kisebb kiemelkedésen található, fák rejtekében, csak közvetlen közelről vehető észre. A meredek domboldalon felmászva megcsodáltuk a még álló falakat, az ablakokat, a kilátást, majd falatozni kezdtünk.

Vitányvár

Vitányvár

Vitányvár

A Vitányvár után folytatódott a hullámzó, egyszer fel, egyszer lefelé vezető út. A havas erdőben aránylag gyorsan haladtunk, nem vonta el a figyelmünket minden sarkon egy virág, rovar, madár vagy egyéb élőlény. A Szarvas-kút előtt a kék jelzésnek kisebb, pár száz méteres terelését találtuk, de csupán annyi történhetett, hogy a régivel párhuzamosan, néhány tíz méterrel arrébb, egy jobb útra festették fel a kék sávot. A Szarvas-kúthoz vezető ösvény már a régi kéket követi.

Rockenbauer Pál emlékfa

Dóra nyárs(s)al

Szarvas-kút

Egy hosszas ereszkedő után, lendületes tempóban értünk le a Mátyás-pihenőhöz. Éppen akkor ért oda két másik turista-alakulat is, egy pár, illetve egy mérsékelten fiatal korosztályból való vegyescsapat. Utóbbiakkal kutyák is érkeztek, Dóri nem kis örömére. :) Szemügyre vettük a házat, tetszett.

Mátyás-pihenő

Hinta is van

Újabb romantikus retyó

Faszobor

Innen már nem volt messze Várgesztes, ahol egy forralt borral számoltunk, így jó tempóban haladtunk tovább. A Lófő-völgyben azonban valahogy sikerült elkevernünk. Ezen a részen is favágás nyomait lehetett látni, feltételezem, hogy vagy kivágtak valami jelzést mutató fát, vagy jobban kitapostak egy nem irányba mutató ösvényt, de a lényeg az, hogy ott tértünk le balra, ahol nem kellett volna, így egy jó darabig jelzetlen ösvényen haladva értünk Várgesztes északkeleti határába. Itt felismertük a helyzetünket és egy ösvényen leereszkedtünk a faluba, a focipálya mellett találtuk magunkat, ahonnan nem volt nehéz visszatalálni a kékre.

Zsigmond király emlékfa - itt még a kéken voltunk...

... itt már nem

Várgesztes nagyon jó benyomást keltett. Szép, rendezett, tiszta falu, épületek, kertek és közterületek rendben, a kocsma is teljesen korrekt, stílusos, mondhatni modern, ja és OLCSÓ. Az egyetlen bánatunk, hogy a forralt bort az érkezésünk után 5 perccel hozták, így nem azt kértünk, de amúgy érdemes betérni.

Várgesztes

Várgesztes

Talán még akkor is, ha a Gesztesi várban egy még hangulatosabb (bár kicsivel drágább) egység vár ránk, ahol még enni és pecsételni is lehet. Mi ugyan csak a pecsétet próbáltuk, de egy jó hangulatú túrázó csapat éppen akkor fogyasztotta ínycsiklandozó ebédjét, amikor betoppantunk. Némi apróért kilátást is lehet "vásárolni", ez a tetőről elérhető. Összességében a Gesztesi vár is nagyon tetszett, jó benyomással hagytuk el Várgesztes közigazgatási határát.

Gesztesi vár

Dóra a kilátóban

Kilátás a várból

Utunk újra erdőben vezetett, most már a sárgán. A hóborította aljnövényzetből kis, zöld levélcsomók emelkedtek hosszú száron: a babérboroszlán nevű növényt találtuk meg több helyen is. Ez a növény nagyon érdekes elterjedésű, mert a Vértes és a Bakony bükköseiben, gyertyános-tölgyeseiben nem ritka, helyenként egész gyakori, ezeken kívül azonban szinte hiányzik Magyarországról.

Barátkozás a babérboroszlánnal

Babérboroszlán

Az Oroszlányig hátralévő 9 km egyenletesen lejtett, az út pedig szinte egyenesen vitt az erdészet által intenzíven művelt faállományok közt - beszélgetve, gondolkodva gyorsan haladtunk. Egy sűrűbb, fiatalos erdőben szarvasokat és őzeket ugrasztottunk fel, egy nagy agancsú szarvasbika is átfutott előttünk az úton. Az ösvény felfestése itt sem egyezett 100%-ban a térképünkkel, mert a Kaloda-vágás nevű területen, a Bírótemető előtt a sárga nem fordul le balra a valóságban, hanem megy tovább, és a Kőhányásról érkező autóútról balra leágazó mellékútban folytatódik. És ezt nagyon jól teszi, mert előbb egy bányászati múzeum mellett találtuk magunkat, majd a majki remeteség előtt. (Sajnos mindkettő zárva volt, de időnk egyébként is fogytán.) A remeteség előtt egy kb. 150-es csonttollú-csapatot láttunk. Az idei télen inváziójuk van/lesz, az északi országrészben mindenfelé észlelik kisebb-nagyobb csapatait.

Bányászati Múzeum

Csonttollúak

Majki remeteség

A remeteségtől a Kolostor-erdőn keresztül egy műútra visz a sárga, itt csatlakozik a piros sáv jelzéshez. A műúton kényelmesen besétáltunk Oroszlányba, közben a város egy-két látványosságánál is elidőztünk, volt időnk a buszig.

Objektum

Oroszlány, belváros

Magyar lány és Oroszlány

Kiváló túra volt ez egy fárasztó hét után, nem vártuk, hogy ennyire sokszínű élménnyel térünk majd haza. A napból már csak egy valami hiányzott: a fagyoskodás utáni jóízű melegétel. De otthon csúnyán bepótoltuk ezt is. :)

A bejegyzés írása alatt találtam rá számos egyéb túrabeszámolóra kb. azonos útvonalról, ezeket is érdemes megnézni.

Túranapló, Harminchárom, kektura.click.hu, Természetjárók