Szárliget - Bakonybél zarándoklat - 3. nap

Olyan lassan születnek a beszámolók a zarándoklatunkról, hogy már arra is gondoltam, megkérem Diát, hátha megírná ezt is. :)

Szóval ott tartottunk, hogy utunk második estéjén az undok vadászok általi fenyegetettség miatt vissza kellett mennünk Mindszentpusztára. Harmadik napunk reggele tehát itt virradt ránk. Gyorsan összeszedtük magunkat, majd emlékeim szerint viszonylag korán indultunk el a már (sajnos túlságosan is) jól ismert kék négyzeten. Nem telt fél órába, mire ismét Szentgyörgyvárhoz érkeztünk. Természetesen majd' megölt minket a kíváncsiság, mi fogad ott minket: nagy zöld terepjárók parkolnak a sátrunk helyén, az előző éjszakai terítéket fektetik oda, vagy egyszerűen csak szétdobált borosüvegek mutatják a beharangozott szlovák vendégvadászok nyomát. Nos, bizony, nem volt ott semmi! Szó sem volt semmiféle vadászokról, egyszerűen a bajuszos hájfejnek böktük a csőrét, ezért azt hazudta, veszélyben vagyunk. Tehetetlen düh lett úrrá rajtunk, és nem éppen jámbor oldalunkat mutatva kívántunk egy-két dolgot az illetőnek. Utólag csak annyit szeretnék még neki mondani az utolsó szó jogán, hogy két napig ott viszkessen neki, ahol nem tudja megvakarni! Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy a vadászokat ki kéne tiltani a szabadon látogatható erdőkből. De erről még később szólok.

Szentgyörgyvár után erdőben vezet végig az út. Előbb hosszas, nem túl meredek emelkedő következett, melynek a teteje közelében leültünk reggelizni. Egy gyümölcsöt, valami édességet és egy-két korty vizet vettünk magunkhoz, majd folytattuk menetelésünk. Nem nagyon fotóztunk ezen a szakaszon, mert szerettünk volna dél körül Csókakőre érni, csupán néhány út közben talált lepkéről, bogárról, és egy nászrepülést gyakorló darázsölyvről született dokumentáció.

övesbagoly-faj

talán valami ganéjtúró?

darázsölyv

Áthaladtunk egy olyan helyen is, ahol a felfestett kék egyik oldalán vadászles, a másikon vadetető van...

Csókakő előtt a földút murvára váltott. Nem túl izgalmas, egyenletes terepen mentünk. Engem a szomjúság, Dórát talán inkább a vízhólyagok és a meleg gyötörték - mindketten a komfortzónánk peremét közelítettük. Aztán árnyas völgybe ereszkedtünk, amiből, na meg a szembejövő kirándulókból, sejteni lehetett, hogy közel a falu és a vár. Ez adott némi optimizmust, amit viszont a várba meredeken felfelé vezető lépcsősor redukált. Azért valahogy csak feljutottunk, s láttuk, hogy a csókakői váron éppen felújító munkálatok zajlanak, sok minden kész is van már. Belépőt szerencsére nem kellett fizetni. Delet ütött az óra, mire a legfelső toronyba értünk, ahol rögtön ledobtuk a táskákat, kicsit körülnéztünk, majd lerogytunk a fal melletti szűk, árnyékos sávba. Itt jó ideig pihegtünk, majd megittuk utolsó korty vizünket. Fotóztunk tájképet, és megkértünk egy turista srácot, hogy csináljon rólunk közös fotót - a lábaink csonkolása árán megtette.

A vár parkolójába úgy értünk be, mint egy oázisba. Először is a kék, nyomós kutat foglaltuk el, bőségesen ittunk és alaposan megmosakodtunk. Azután figyelmünk egy fagyis felé terelődött - fejenként 3 gombóc bánta. Levezetésképpen pedig fogyasztottunk a tartalék élelmünkből, amelyet kenyér, kolbász, vaj, alma és hasonló egyszerű étkek alkottak. Bő egy órát pihentünk itt, de mivel tempósan jöttünk, nem kellett sietnünk tovább. Pedig még hosszú út állt előttünk. Az aznapi célt ugyanis elég diffúzan határoztuk meg: ha bírjuk, megyünk Bodajkig, ha nem, akkor előtte valahol keresünk egy sátornyi helyet.

Utunkat a kék jelzésen folytattuk Bodajk irányába. Ez a parkolótól a falun keresztül vezet egy műúton a 81-es út felé, majd kicsit a főúton kell mennünk, utána tovább egy másik műúton érünk be Bodajkra. Talán a zarándoklatunk legkellemetlenebb szakasza volt ez. Tikkasztó melegben, aszfalton, autók mellett, monoton tájban... ez bizony próbára tette a tűrőképességünket. Bodajk közelében, Csókakő vasútállomásnál kereszteztük a síneket, majd teljesen véletlenszerűen, hirtelen ötletből lerogytunk egy bokor árnyékába. Jó ideig csak szuszogtunk és néztünk magunk elé. Megnéztük Bodajk térképét, amin egy "Tófürdő" felirat igen ígéretesen díszlett, ez adott némi motivációt a folytatáshoz. Ahogy így ücsörögtünk, már az induláshoz készültünk volna, amikor Dóri kiszúrt egy kék pecsétládikát egy villanyoszlopon. Nagy-nagy szerencse volt, hogy éppen itt pihentünk le, mert nem is néztük meg, hol lehet majd pecsételni. Mázlinknak örülve, kék füzetet lobogtatva indultunk át a síneken a pecséthez. Ekkor mögülünk jött egy autó, amiből kiszólt egy hang:

"- Párnátok van?"

Kellett pár másodperc, mire leesett nekem a tantusz, addigra az illető már le is parkolt mellénk. Egy nyugdíjas korú, de láthatóan sportos férfi ült a kocsiban, rajta kéktúrás póló, és mondta, hogy éppen egy teljesítménytúráról jön, amúgy a kéket már 2x (?) végigjárta, és emlékszik, mintha itt nem lenne jó a tintapárna. Kedvesen megkínált hát az övével, mi pedig boldogan regisztráltuk a kék füzetünkbe az ittlétünket. Még néhány szót váltottunk az illetővel, majd búcsút vettünk egymástól. Ezután még egy jó darabig azon álmélkodtunk, hogy vajon mekkora lehet annak a valószínűsége, hogy 1) éppen ott és ne máshol rogyjunk a földre fáradtságunkban; 2) észrevegyük a pecsétet; 3) pont azalatt a 20-30 másodperc alatt jöjjön erre valaki, a történetesen éppen tudja, hogy mi most pecsételni szeretnénk ott, ahol amúgy nem lehet; 4) és még legyen is nála tintapárna, amivel megkínál.

Beértünk Bodajkra, ahol első utunk a Tófürdőhöz vitt. Súlyosan csalódnunk kellett. Egy kör alakú, elég nagy és mély betonmedencét találtunk piszkos vízzel, omladozó faldarabokkal, kopott festéssel, rozsdás, düledező korlátokkal, egy "Fürödni tilos!" táblákkal és pancsoló cigánygyerekekkel.

Bodajk, Tófürdő

Pár perc erejéig megpihentünk egy padon, majd elterveztük, hogy a bodajki hegyek túloldalán, Balinka mellett található kempingekben próbálunk megszállni. Ehhez viszont még hátra volt 4-5 km gyaloglás, így útnak indultunk. A piros jelzést választottuk.

Szemben a Vértes, Csókakő várával

Még a városban mellénk szegődött egy kutya. A fajtája, ha jól emlékszem, beagle volt. Barátságos, talán gazdátlan, vagy csak felfedező kedvű kutya volt, eleinte nem is foglalkoztunk vele, volt elég bajunk nélküle is fájó lábakkal és vállakkal. Vártuk volna, hogy egy-egy utasításra a kutya majd lemarad, elhagy minket, de nem tette, s mivel nekünk útban nem volt, nem erőltettük a dolgot. Amikor a piros jelzés jelentősebben emelkedni kezdett volna, egy kis ösvényen letértünk róla, hogy kijussunk a Balinkát Bodajkkal összekötő műútra. A navigáció jól sikerült, egy vízműhöz értünk, amely közvetlenül a műútra csatlakozott egy kis úttal. A műútnál megálltunk. Egyszer csak észrevettünk egy apró, szürke szőrű cicát. Nem értek a macskákhoz, nem tudom, milyen korú lehetett, de nagyon kicsi volt. A műútról szaladt oda hozzánk, azonnal a lábainkhoz bújt és cérnahangon nyávogott. Nagyon megsajnáltuk, ahogy, mint megmentőkhöz, rohant hozzánk. A kutya azonban egyből nekirontott volna, ha nem védjük meg. Ekkor a mellettünk lévő bokrosból is nyávogás hallatszott. Odamentünk, és elképedtünk a látványtól. Háziállatok tetemei voltak ott, azok közül bújtak elő a kiscicák, és mind jönni akartak oda hozzánk. A kutya sem volt rest: azonnal megtámadta a macskákat. Az egyiket rögtön a szájába vette, majd amikor rászóltunk, elengedte. Majd elkapott egy másikat, a cica egyre hangosabban visított, majd a hangja elnémult... Megrázó volt látni a szerencsétlen kiscicákat, akik valamiért idevetődtek, valahogyan életben maradtak eddig, és amikor azt hitték, megmenekülnek, akkor rájuk hoztuk ezt a kutyát, amelyik valószínűleg végzett velük. De nem tudtunk velük mit tenni. Elindultunk Balinka irányába a műúton - és a kutya már nem követett.

Néhány száz métert tettünk meg és elértünk a kempingekhez. Két nagy kempinget találtunk, ránézésre egyikben sem tűntek késznek a fogadásunkra. Az elsőből annyit láttunk, hogy emberek pakolnak, és amikor beléptünk a kapun, egy kutya rohant felénk ugatva. A másodiknál (ez volt a Tölgyes Turistaközpont) pedig semmi életre utaló jelet nem láttunk. Kisvártatva azonban láttam mozogni két nyaraló vendéget. Kiabálni kezdtünk, hogy észrevegyenek. Az egyik épület mögött vendégek csoportja lapult, és az egyikük, egy korosodó férfi rögtön a segítségünkre sietett és ellátta egy jóravaló portás alapvető feladatait: megmutatta, hol lehet sátorozni, hol a zuhanyzó, hol lesz majd holnap a főnökasszony. Ennyi nekünk elég is volt. A hatalmas területű kempingben alig volt valaki, így kényünk-kedvünk szerint választhattunk sátorhelyet. A hely már első látásra elnyerte tetszésünket. Régen KISZ-tábor lehetett talán, a mai állapotán látszanak még a szocialista építkezés elemei, azonban a legfontosabb dolgok fel vannak újítva, tiszták, pedánsak. 

A kemping banánzöld zuhanyzói :)

Utána nagy örömmel fedeztük fel, hogy a melegvíz nem csak a kint felejtett vizespalack sajátossága lehet, hanem csapból is képes folyni, és a vele való tisztálkodás igen kellemes és hasznos. :) Úgy döntöttünk, másnap sem állunk tovább, hanem megnézzük Bodajk nevezetességeit, csak az azutáni napon folytatjuk zarándoklatunkat. Az éjjel széllel és esővel érkező hidegfront fényében ez kiváló döntésnek bizonyult.

Ezen a napon kb. 22 km-t tettünk meg.

Zarándoklat nagyobb térképen való megjelenítése

Vincézés-Pincézés 25 TT

Lényem "túra-összetevői" már hangosan hallatták nemtetszésüket elhanyagoltságukból kifolyólag, így megnéztem a hétvégi TT kínálatot, és megakadt a szemem egy vértesi TT-n, ami ráadásul Csókakőről indul! Csókakő és a Vértes nálam előkelő helyen állnak, így aztán ma reggel Zsolti társaságában nekivágtunk a TT-nek.

A nevezés a Bogi pincében történt, melynek megközelítése igazi tanyasi élményt nyújtott: egy ház udvarába behatolva az istállón kellett keresztülmenni, közben vethettünk néhány szeretetteljes pillantást vagy simítást a tehénkékre, majd a túra szinte legsárosabb helyén átkelve régi szekerek és csűdig vízben ácsingózó tehenek szemlélése után értünk a pincéhez. A szervezők nagy szeretettel, extra kevés indulóval és egy kupica pálinkával köszöntöttek minket. Az itiner kézhez vétele és Zsolti kamáslijának felszerelése után indultunk is vala.

a háztáji :-)

magáért beszél :-D (a fotótémát Zsolti szúrta ki)

Elsőre természetesen a várba kellett felmenni. Mi hátulról közelítettük meg, és vegyes érzelmekkel csodáltuk a felújított tornyot: csilli-villi fehér csiszolt kövekből volt kirakta, a tetejét pedig fényes márványszerű kövek koronázták. Zsoltival egyezett a véleményünk: kissé eltúlzottnak éreztük ezt a fokú felújítást. Én személy szerint azt szeretem egy váron, ha látszik a kora, patinás - ez viszont már-már hivalkodó volt, és nagyon oda nem illő, szinte puccos... Főleg éles a kontraszt, mivel a vár nagy része még mindig nagyon lestrapált állapotban van.

a csókakői vár

lejárat a sziklák közt

Eztán még egy darabig szeretett kékünkön haladtunk, majd letértünk a Buhin-völgyön. Miközben haladtunk fel benne, a jókedv is egyre nagyobb magasságokba ért bennünk. Rég találkoztunk Zsoltival, őt lelkesítette a társaságom, a hely és a túra, engem lelkesített a társasága, a hely, a túra, és egyáltalán a nap, a lét :-)

Hamarosan első ellenőrzőpontunkhoz érkeztünk, ahol megkaptuk pecsétünket az itinerbe, s már haladtunk is tova. Innentől hosszú utunk következett végig a Z+-on, egészen Csákberényig. Visszagondolva nem tűnt hosszúnak, mivel végigbeszélgettük az egészet. Szép volt a völgy, amiben haladtunk, sűrűn érkeztek be oldalról kisebb völgyek. Hiányzott már nagyon a zöld szín, a langy szellő, voltak viszont madárkák, és a Nap is ránkmosolygott, a mozgás során fel is melegedtünk, úgyhogy okunk panaszra nem lehetett! Sár sem volt túl vészesen, alig lett olyan a gatyaszáram. 

Egy nagyobb csapat túrázóval időnként előzgettük egymást, hol mi mutattunk utat nekik, hol meg ők nekünk. Volt egy roppant lelkes kajla kutyájuk is, Mogyoró, akit sajnos nem lehetett póráz nélkül vinni, így az egyik srác időnkén futott vele. 

Még egy kutyával találkoztunk a túra során, egy intenzíven gyalogló nő körül futkározott nagy lelkesedéssel, és vizsla volt. Rettentő boldognak tűnt, és szabadon futkosott, s még ráadásul abszolút barátságos is volt :-)

Egy rafinált helyen elvétettünk egy elágazást, és Zsolti itt üzemelte be először Dögöt, aki visszavezetett minket a jó útra. A jelzést egyébként szépen kifelejtették, az alapján tehát nem lehetett megtalálni az elágazást. Ez az egész pont a Strázsa-hegy (Őr-hegy) mellett van, most nézem a térképen, s ezt a "hegyet" mi is jól megnéztük, hogy oda egyszer fel kéne majd mászni!

Innen már közel volt Csákberény, ahol a Vértes Gyöngye Vendéglőt kellett megtalálni EP okán. A Z+ jelzés és az útvonal-leírásunk összhangjával nem voltunk túl elégedettek, de meglett a vendéglő s a pecsétek is. Fejenként egy-egy Snicker's járt, aztán Zsolti meghívott egy valamire, amiből végülis szilvás Unicum lett :-) 

véreb :-)

Némi tanakodás után megint a kutyás csapattal egymást kerülgetve indultunk neki a folytatásnak. Bár Csákberényből már egy keskeny aszfaltos úton közvetlenül el lehet jutni Csókakőre, a szükséges táv miatt a túraterv szerint egy karika beiktatását kellett elkövetni a hegyen. Így a zöldön haladtunk a Gémförtés-völgy felé, melynek neve igen tetszett nekem :-)

Maga a völgy is egyébként, mely blogunkhoz híven igazán vadregényes szépséggel bírt: teli volt hintve különböző méretű mohás sziklákkal. Nagy élvezettel, duzzadó lelkesedéssel haladtunk benne!

Beértünk a kutyás csapatból két srácot, akik közül az egyik fájó lábaira panaszkodott. Zsolti egyből vette is elő számára a kenőcsöt, a gyógyszert és a pezsgőtablettát, én meg élénken figyeltem, mik kerülnek elő rejtélyes zsákjából :-) A pasiban friss túrázót köszönthettünk, s talán kicsit túlerőltette magát. További sportsikereket kívánva továbbálltunk.

a Gémförtés-völgy

És itt, a Gémförtés-völgyben, egy lépésnél egyszer csak megláttam magam előtt az út szélében egy Kincset! Egy Kincset, egy igazi, ott heverő Kincset, egy KINCSET! Micsoda boldogság, oly régóta vágytam arra, hogy találjak, és most itt volt előttem! Örömöm határtalan volt :-))) Nyilvánvaló volt, hogy elviszem, és egyből egy kedves túratárs jutott az eszembe, aki egy régi túrán talált egyet, és emlékeztem, hogyan csomagolta el. Így aztán Zsolti kölcsönszatyrával és a zsákommal elleplezve felmálháztam magamra a kincset! Elképesztő volt, hogy ma már (egy Kincs megtalálásához képest) sok ember haladt el ezen az úton - hogy-hogy senki nem bukkant rá? És olyan tiszta is volt, nem ilyennek képzeltem egy ledobott Kincset. De szép nagyon! :-)

Nemsoká' az ún. Pap-irtásra értünk. Itt aztán megint ugrándozott a szívünk az örömtől, úgy tetszett nekünk a vidék: ez egy amolyan karsztfennsík-jellegű terület volt, puha füves, kőkibukkanásokkal, bokros-kisfás növényzettel. Már csak a virágok hiányoztak, de jönnek most már azok is hamarosan :-)

a Pap-irtás

Jobb kéz felé zöld háromszög-jelzés csalogatott minket, így le is tértünk arra megnézni a beígért szép kilátást. Hát csalatkozni nem kellett: a Kopasz-hegyen voltunk, s kinyílt előttünk az Ezerjó borút s a tőle délre elterülő sík vidék. Beszéljenek a képek:

 

Csudaszép vidék! Szerencsére Zsoltinak sikerült életet lehelnie kimerült fényképezőgépébe, így ő is meg tudta örökíteni a látványt.

Leereszkedtünk két gerinc közötti járatlan völgyecskébe, és Dög útmutatása alapján mentünk. Ez aztán egy igazi elvarázsolt völgy volt: kesze-kusza ágakkal, mohás sziklácskákkal, út nélkül!

Elvará Zsolt az elvarázsolt völgyben :-D

Felkapaszkodtunk a szomszédos platóra, ahol elszakadtunk egymástól, mert Zsolti Döggel az utat kereste, én meg inkább a kilátás felé bóklásztam. Persze meglettünk, s már együtt haladtunk újra a karsztos fennsíkon, melyről az őszi Szilicei-fennsíkra asszociáltunk.

Hamarosan visszataláltunk a Z+-ra, ami levitt minket a Csákberény-Csókakő közötti aszfaltra, az ún. Ezerjó borútra. Itt addig mentünk, amíg a Sáfrán pincéig nem értünk, ahol megtaláltuk utolsó EP-nket. Pecsét, forró tea, borkóstolás, és egy kis sütike volt a menü. Én már érzékeltem, hogy kezdek kiszáradni a kevés folyadékbevitel miatt, így a tea főleg jól esett. Szürcsölve figyeltem a szőlők fölötti sziklás "hegyeket", melyeken nemrég jártunk. Szépségesek valának!

 

Várt még ránk némi aszfaltozás, majd a jelzés letért róla az Aranyhegyi-szőlők felé. Dombokon-völgyeken mentünk, s ráláttunk Csókakőre, a várra, a Vértesre. 

  

A faluba beérve két túracsajszit vettünk észre egy lovak és birkák lakta udvar kerítése mellett, ahogy fotózták és etették az állatkákat. Mi is oda vettük az irányt, fotózás, simizés, ajnározás, etetés következett. Majd haladás tova a közeli cél felé.

gyere beee! :-))

Most már csak a faluban kellett haladnunk valamennyit, átkelni a "farmon", átvenni az emléklapot egy kézfogás kíséretében, és választani egyet a díjazás közül. Ezek pedig aranyos kis kerámia csuprocskák voltak! Elmajszoltam egy szelet zsíroskenyeret hagymával és egy kis szalonnával, legurítottunk egy-egy pohár teát, majd indultunk is Fehérvár felé.

az ajándékcsupor

Igazán élménydús túra volt számomra, nagyon feltöltött pozitív energiákkal és jókedvvel, és alig várom a holnapi folytatást! :-)

Hadd búcsúzzam most rendhagyó módon Puszedli "így lustul egy igazi macska!"-életérzésű fotójával:

:-D