Másnap derült vasárnap reggelre virradtunk a Mátyás-pihenőnél. Néhány percre pontosan kiszámítottuk, mikor kell felkelnünk, mennyi időnk van mosakodásra, pakolászásra, és mikor kell elindulnunk, hogy odaérjünk
Várgesztesre a fél 9-kor kezdődő misére. A teendők, pakolások még nem mentek olyan rutinosan, mint néhány nappal később, így fordulhatott elő az, hogy már 8 körül járt az óramutató, mire útnak indultunk. Elég erős tempóban haladtunk a kéken, mert nem akartunk elkésni, de közben azért élveztük a reggeli erdő fényeit is. A Várgesztes előtti kék szakasz volt az, ahol a
múltkori téli túránkon eltévedtünk. Ezt a luxust most nem engedtük meg, de azt láttuk, hogy a kék kritikus leágazása nem éppen feltűnő, résen kell lenni a Zsigmond-kő előtt. A Zsigmond-kő pedig valóban gyönyörű hely volt, ahogy Dia kommentelte, biztosan szép lehetett volna ott sátorozni - be fogjuk pótolni!
 |
| Várgesztes temploma |
Éppen beértünk a faluba, mikor megkondult a gesztesi harang, így minden igyekezetünk ellenére is késtünk néhány percet. A hátsó sorban helyet foglaló hívekben bizonyára nem kis megrökönyödést keltettünk a nagy hátizsákokkal, de láthatóan voltak, akik értették a helyzetet. Mise után, nagy meglepetésünkre és örömünkre találtunk egy boltot, ami nyitva volt, így tudtunk vásárolni néhány finomságot, amelyek az út alatt szertartásszerűvé vált reggelink áldozatai lettek. Mindenek előtt az Oké kakaót értem ezalatt, amit hol müzliszelettel, hol Jó Reggelt!-keksszel, hol sajtos pogácsával egészítettünk ki. Gesztesen még kísérleteztünk a Kubuval is, amely szerintem egy időben a világ legjobb terepi reggeli itala volt, de a mai kiadások már nyomába sem érnek a kb. 5 évvel ezelőtti, kemény üveges gyümölcssűrítménynek. (Vagy van még
kemény üveges?) Reggeli, víztöltés, kukakeresés, térképnézegetés - ezzel teltek a délelőtti óráink Várgesztesen. Közben azért jól körülnéztünk és újfent megállapítottuk, hogy Várgesztes igen takaros falu. Arra is felfigyeltünk, hogy a helyiek, akik közül sokan német nemzetiségűek ("svábok") egymás közt simán németül diskurálnak. Sőt, olyat is hallottunk, hogy egy néni a beszédében félig magyart, félig németet használt, pl. az indulatszót magyarul mondta, aztán németül a többit. Élmény volt ezt látni! Valójában nekem szimpatikusak az ilyen nemzetiségi falvak, amiben bizonyára annak is szerepe van, hogy gyerekkoromban rendszeresen jártam hasonló helyeken.
Addig-addig húztuk a téblábolást Várgesztesen, mígnem indokolatlanul sokat sikerült reggeliznem, nehézkes elindulásunk után a haladásomat is hátráltatta. Ez elég amatőr húzás volt tőlem, de többször nem is fordult elő a zarándoklat alatt, sőt, később még vissza is sírtam a gesztesi reggelt, amikor még nem volt üres az elemózsiás zacskó. Gesztesről a sárgán mentünk tovább Vérteskozma irányába. Egy ideig árnyas bükkösben vitt az út, majd kiértünk egy alacsonyabb, szárazabb erdő nyiladékára. A hosszú, egyenes út bal oldalán találhatóak a régi Szent Vendel kápolna romjai. Az emlékhelyet egészen frissen újították fel, pihenőt is alakítottak ki hozzá. Itt fújtunk egyet, s mivel volt némi térerő (aki keres, az talál!), küldtünk néhány helyzetjelentő sms-t szeretteinknek. Ha jól emlékszem, Dóri lábán ekkor kezdtek eluralkodni a vízhólyagok, melyekkel való harca az egész túra során megmaradt, sőt, számomra sosem látott háborúvá fajult. Így indultunk tovább Kőhányás felé a sárga négyzeten, majd a kék kereszten.
 |
| Szent Vendel kápolna maradványa |
 |
| Térerőt keresve |
Déli kánikula volt, minden csontszáraz, pedig erdőben haladtunk. Nem volt ez annyira izgalmas szakasz, sokkal inkább monotonnak mondanám, nem is maradt sok emlék róla. Hamarosan a Német-völgybe érkeztünk, ahol egy bükkös fogadott kellemesebb klímájával, de a növények többsége még itt is csak lógatta leveleit. A babérboroszlánok viszont elég jól bírták a megpróbáltatásokat. Rengeteg lepke repült az erdőben, főleg szemeslepkék, medvelepkék, gyöngyházlepkék, Dóri próbálta őket lencsevégre kapni.
 |
| Babérboroszlán |
 |
| Német-völgy |
 |
| Szemeslepke |
A jelzés egy villanyvezeték alatti irtásra vezetett ki minket, aztán kereszteztük a műutat, amit követve a kék már egyenesen bevisz
Kőhányásra.
 |
| Kőhányásra érve |
 |
| Az ominózus kút |
Itt jelentős pihenőt terveztünk, számítottunk vízvételi lehetőségre és pecsételésre is. A kutat rögtön észrevettük, méretének köszönhetően. Próbáltunk is belőle vizet préselni, de csak nem adott egy cseppet sem. Jó pár percig erőlködtünk, mire meguntuk, és másik kút keresése mellett döntöttünk. Megnéztük a már elég régóta felújuló kápolnát kívülről, majd Dóri a mellette lévő tavacskában egy madárhoz riadóztatott engem. Íme:
 |
| Kőhányási kápolna |
 |
| Műmadár |
Pusztító hőség volt, lerogytunk egy kerítés adta keskeny árnyéksávba, ettünk-ittunk, lábbelijeinket igazgattuk. Közben láttuk, ahogy két másik túrázó minimális erőlködéssel vizet fakaszt a nekünk ellenálló kútból. Sőt, jött két bicós, akik még ennél is könnyebben nyitották meg. Minden bizonnyal kikapartuk nekik a gesztenyét a nyomós kút bejáratásával, de legalább tudtuk, van esély vizet venni. Volt is rá szükség, ugyanis a következő útszakaszon csak bizonytalan vízvételi lehetőségeket mutatott a térkép.
 |
| Öreg hárs |
A sima kék vitt tovább enyhe emelkedővel, amely nem sokára szintre szelídült, sőt, hamarosan már köves völgyben ereszkedtünk. Bal kéz felől közelítettük meg a
Csáki-várat (vagy
Oroszlán-kő vára). Ehhez azért, persze, felfelé kellett kapaszkodni egy kisebb hegy tetejére, éppen kellemes mértékű megerőltetés volt a kitérő. A várból már nem sok minden látszik, csupán fal- és árokmaradványokat lehet felismerni, amúgy fák borítják az egészet.
 |
| Ez az út visz a Csáki-várhoz |
Tovább koptattuk a poros ösvényt, amely előbb kiért egy műútra, de gyorsan vissza is fordult. Ez eljátszotta rövid szakaszon kétszer is, mire a Som-hegy felé vette az irányt. A dimbes-dombos részen egy megritkított bükkösben egy szederszedő bácsival és unokájával találkoztunk. Volt mit szedniük, mert szinte összefüggő szedertömeg borította a fákkal csak szórtan borított foltot. Mi is csemegéztünk belőle, közben szóba elegyedtünk a bácsival. Ő elmondta, hogy sajnos Mindszentpusztán, aznapra kinézett éjszakázó helyünkön, nem sok esélyünk lesz vizet találni, ahhoz
Gerencsérvárig kéne mennünk, az viszont plusz 5-6 km, amihez nem annyira fűlött a fogunk. Volt még egy olyan opció, hogy Mindszentpusztán 2 km-rel túl, a szentgyörgyvári erdészháznál próbálunk szerencsét, de arra sem számíthattunk biztosan. Maradtunk egy magabiztos "majdmeglátjuk"-ban, ezzel tovább is mentünk. Talán 1 km-t sem kellett menni Mindszentpusztáig. Ott találtunk egy kempinget, aminek a tulaját az iménti úriember igen derék férfiúként festette le, akitől akár még vizet is kérhetnénk, jelenlétét a helyszínen azonban nem sikerült igazolnunk. Lerogytunk a kerítés mellett, a helyzetet mérlegelve. Tulajdonképpen nem voltunk még víz szűkében, viszont ezután csak Csókakőn lett volna biztos vízvételi lehetőség, ahhoz viszont még sokat kellett menni a melegben. A kemping mellett ideális sátorhelyek kínálkoztak, ez hívogatólag hatott, de végül mégis arra jutottunk, hogy tovább megyünk Szentgyörgyvárig: idő volt rá, bírtuk is még a menetet, a vízben is bíztunk, és ennyivel is többet haladunk - gondoltuk. Nekirugaszkodtunk hát a következő 2-2.5 km-nek. Szinte végig ereszkednünk kellett, jobbára köves-murvás úton. Egy elágazás, majd kis emelkedő a végén, és már ott is voltunk Szentgyörgypusztán, ami egy igen tetszetős hely benyomását keltette. Néhány nyaralószerű ház és egy magtárszerűség alkotta, előbbiek félig-meddig épülőben voltak. Az egyik félkész kertbe egy őz bemenekült, és a drótkerítésnek ugrálva kísérelte meg a menekvést, de aztán sikerült jó irányba terelve kiszabadítani.
 |
| Őzünk |
 |
| Az idilli sátorhely |
A házak körül nagy füves placcok voltak, szinte kínálták magukat sátorhelynek. Valamivel arrébb vadészles és vadetető. A vadászlétesítményektől tisztes távolban, az épülő ház előtt, két terebélyes tölgyfa alatt vertünk sátrat. Örültünk, hogy eljöttünk eddig, tényleg ideális sátorozóhelynek tűnt. Kényelmesen elhelyezkedtünk, vacsoráztunk, pihegtünk, majd esti sétára indultunk. Felültünk egy vadászlesre nézelődni. Hamarosan egy vaddisznó koca jelent meg vagy 10 kismalaccal. Tisztes távolból, távcsővel figyeltük, ahogy az etetőn csemegéznek.
 |
| Malacaink |
Már néhány perce ott voltak, amikor egy zöld terepjáró állt meg a sátrunk közelében. Ránéztünk távcsővel, de semmi egyéb mozgás nem történt, csak egy ember ült a kocsiban. Találgattuk, vajon mit akarhat, mit tegyünk, stb... Kisvártatva úgy döntöttem, lemászom és megérdeklődőm, mi járatban az illető. A terepjáróban egy bajuszos, zöldbe öltözött, tipikus vadászfazon várt. Mondom neki, nem gond-e, hogy itt sátorozunk. "De gond, mert ez magánterület, úgyhogy menjünk innen" - szólt a válasz, noha magánterületet vagy sátorozás tilalmát jelző táblának nyoma sem volt sehol. Aztán jöttek a további érvek: ez itt vadászterület, balesetveszélyes; a házban szlovák vendégvadászok vannak, akik ha megjönnek, elzavarnak minket; itt etetik a vadakat, és ha elijesztjük őket a vadászidény kezdetekor, akkor az ő egész éves munkájukat tesszük tönkre, ami 40 millió Ft (lehet, hogy nem pont ennyi, de valami nagy számot mondott) kár nekik, amiért már embert is ölnek (!!!). Ezeket teljes nyugalommal, rezzenéstelen arccal mondta, mi pedig gondolkodóba estünk, hogy most hogyan tovább. Esetleg arrébb mehettünk volna az erdészház elé, ott elvileg nem eshet bántódásunk, de mi nem bíztunk a spiccesen hazadülöngélő vadászokban. Nem volt mit tenni - vissza kellett mennünk Mindszentpusztára, este 9-kor, sötétben. A vadász pedig egykedvűen beindította a terepjárót és elment. Mi meg csalódottan és dühtől puffogva, összes lámpánkkal kivilágítva elindultunk visszafelé. A dühünk adta lendülettel az emelkedő dacára is gyorsan elment a bő 2 km. Mindszentpusztán a kemping melletti gyepen gyorsan választottunk egy aránylag egyenletes foltot, és újra lesátoroztunk. Egy utolsó korty víz, majd a kb. 20.5 megtett kilométertől és a fordulatos naptól lestrapáltan álomba merültünk.
Zarándoklat nagyobb térképen való megjelenítése
