Szárliget - Bakonybél zarándoklat - 3. nap

Olyan lassan születnek a beszámolók a zarándoklatunkról, hogy már arra is gondoltam, megkérem Diát, hátha megírná ezt is. :)

Szóval ott tartottunk, hogy utunk második estéjén az undok vadászok általi fenyegetettség miatt vissza kellett mennünk Mindszentpusztára. Harmadik napunk reggele tehát itt virradt ránk. Gyorsan összeszedtük magunkat, majd emlékeim szerint viszonylag korán indultunk el a már (sajnos túlságosan is) jól ismert kék négyzeten. Nem telt fél órába, mire ismét Szentgyörgyvárhoz érkeztünk. Természetesen majd' megölt minket a kíváncsiság, mi fogad ott minket: nagy zöld terepjárók parkolnak a sátrunk helyén, az előző éjszakai terítéket fektetik oda, vagy egyszerűen csak szétdobált borosüvegek mutatják a beharangozott szlovák vendégvadászok nyomát. Nos, bizony, nem volt ott semmi! Szó sem volt semmiféle vadászokról, egyszerűen a bajuszos hájfejnek böktük a csőrét, ezért azt hazudta, veszélyben vagyunk. Tehetetlen düh lett úrrá rajtunk, és nem éppen jámbor oldalunkat mutatva kívántunk egy-két dolgot az illetőnek. Utólag csak annyit szeretnék még neki mondani az utolsó szó jogán, hogy két napig ott viszkessen neki, ahol nem tudja megvakarni! Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy a vadászokat ki kéne tiltani a szabadon látogatható erdőkből. De erről még később szólok.

Szentgyörgyvár után erdőben vezet végig az út. Előbb hosszas, nem túl meredek emelkedő következett, melynek a teteje közelében leültünk reggelizni. Egy gyümölcsöt, valami édességet és egy-két korty vizet vettünk magunkhoz, majd folytattuk menetelésünk. Nem nagyon fotóztunk ezen a szakaszon, mert szerettünk volna dél körül Csókakőre érni, csupán néhány út közben talált lepkéről, bogárról, és egy nászrepülést gyakorló darázsölyvről született dokumentáció.

övesbagoly-faj

talán valami ganéjtúró?

darázsölyv

Áthaladtunk egy olyan helyen is, ahol a felfestett kék egyik oldalán vadászles, a másikon vadetető van...

Csókakő előtt a földút murvára váltott. Nem túl izgalmas, egyenletes terepen mentünk. Engem a szomjúság, Dórát talán inkább a vízhólyagok és a meleg gyötörték - mindketten a komfortzónánk peremét közelítettük. Aztán árnyas völgybe ereszkedtünk, amiből, na meg a szembejövő kirándulókból, sejteni lehetett, hogy közel a falu és a vár. Ez adott némi optimizmust, amit viszont a várba meredeken felfelé vezető lépcsősor redukált. Azért valahogy csak feljutottunk, s láttuk, hogy a csókakői váron éppen felújító munkálatok zajlanak, sok minden kész is van már. Belépőt szerencsére nem kellett fizetni. Delet ütött az óra, mire a legfelső toronyba értünk, ahol rögtön ledobtuk a táskákat, kicsit körülnéztünk, majd lerogytunk a fal melletti szűk, árnyékos sávba. Itt jó ideig pihegtünk, majd megittuk utolsó korty vizünket. Fotóztunk tájképet, és megkértünk egy turista srácot, hogy csináljon rólunk közös fotót - a lábaink csonkolása árán megtette.

A vár parkolójába úgy értünk be, mint egy oázisba. Először is a kék, nyomós kutat foglaltuk el, bőségesen ittunk és alaposan megmosakodtunk. Azután figyelmünk egy fagyis felé terelődött - fejenként 3 gombóc bánta. Levezetésképpen pedig fogyasztottunk a tartalék élelmünkből, amelyet kenyér, kolbász, vaj, alma és hasonló egyszerű étkek alkottak. Bő egy órát pihentünk itt, de mivel tempósan jöttünk, nem kellett sietnünk tovább. Pedig még hosszú út állt előttünk. Az aznapi célt ugyanis elég diffúzan határoztuk meg: ha bírjuk, megyünk Bodajkig, ha nem, akkor előtte valahol keresünk egy sátornyi helyet.

Utunkat a kék jelzésen folytattuk Bodajk irányába. Ez a parkolótól a falun keresztül vezet egy műúton a 81-es út felé, majd kicsit a főúton kell mennünk, utána tovább egy másik műúton érünk be Bodajkra. Talán a zarándoklatunk legkellemetlenebb szakasza volt ez. Tikkasztó melegben, aszfalton, autók mellett, monoton tájban... ez bizony próbára tette a tűrőképességünket. Bodajk közelében, Csókakő vasútállomásnál kereszteztük a síneket, majd teljesen véletlenszerűen, hirtelen ötletből lerogytunk egy bokor árnyékába. Jó ideig csak szuszogtunk és néztünk magunk elé. Megnéztük Bodajk térképét, amin egy "Tófürdő" felirat igen ígéretesen díszlett, ez adott némi motivációt a folytatáshoz. Ahogy így ücsörögtünk, már az induláshoz készültünk volna, amikor Dóri kiszúrt egy kék pecsétládikát egy villanyoszlopon. Nagy-nagy szerencse volt, hogy éppen itt pihentünk le, mert nem is néztük meg, hol lehet majd pecsételni. Mázlinknak örülve, kék füzetet lobogtatva indultunk át a síneken a pecséthez. Ekkor mögülünk jött egy autó, amiből kiszólt egy hang:

"- Párnátok van?"

Kellett pár másodperc, mire leesett nekem a tantusz, addigra az illető már le is parkolt mellénk. Egy nyugdíjas korú, de láthatóan sportos férfi ült a kocsiban, rajta kéktúrás póló, és mondta, hogy éppen egy teljesítménytúráról jön, amúgy a kéket már 2x (?) végigjárta, és emlékszik, mintha itt nem lenne jó a tintapárna. Kedvesen megkínált hát az övével, mi pedig boldogan regisztráltuk a kék füzetünkbe az ittlétünket. Még néhány szót váltottunk az illetővel, majd búcsút vettünk egymástól. Ezután még egy jó darabig azon álmélkodtunk, hogy vajon mekkora lehet annak a valószínűsége, hogy 1) éppen ott és ne máshol rogyjunk a földre fáradtságunkban; 2) észrevegyük a pecsétet; 3) pont azalatt a 20-30 másodperc alatt jöjjön erre valaki, a történetesen éppen tudja, hogy mi most pecsételni szeretnénk ott, ahol amúgy nem lehet; 4) és még legyen is nála tintapárna, amivel megkínál.

Beértünk Bodajkra, ahol első utunk a Tófürdőhöz vitt. Súlyosan csalódnunk kellett. Egy kör alakú, elég nagy és mély betonmedencét találtunk piszkos vízzel, omladozó faldarabokkal, kopott festéssel, rozsdás, düledező korlátokkal, egy "Fürödni tilos!" táblákkal és pancsoló cigánygyerekekkel.

Bodajk, Tófürdő

Pár perc erejéig megpihentünk egy padon, majd elterveztük, hogy a bodajki hegyek túloldalán, Balinka mellett található kempingekben próbálunk megszállni. Ehhez viszont még hátra volt 4-5 km gyaloglás, így útnak indultunk. A piros jelzést választottuk.

Szemben a Vértes, Csókakő várával

Még a városban mellénk szegődött egy kutya. A fajtája, ha jól emlékszem, beagle volt. Barátságos, talán gazdátlan, vagy csak felfedező kedvű kutya volt, eleinte nem is foglalkoztunk vele, volt elég bajunk nélküle is fájó lábakkal és vállakkal. Vártuk volna, hogy egy-egy utasításra a kutya majd lemarad, elhagy minket, de nem tette, s mivel nekünk útban nem volt, nem erőltettük a dolgot. Amikor a piros jelzés jelentősebben emelkedni kezdett volna, egy kis ösvényen letértünk róla, hogy kijussunk a Balinkát Bodajkkal összekötő műútra. A navigáció jól sikerült, egy vízműhöz értünk, amely közvetlenül a műútra csatlakozott egy kis úttal. A műútnál megálltunk. Egyszer csak észrevettünk egy apró, szürke szőrű cicát. Nem értek a macskákhoz, nem tudom, milyen korú lehetett, de nagyon kicsi volt. A műútról szaladt oda hozzánk, azonnal a lábainkhoz bújt és cérnahangon nyávogott. Nagyon megsajnáltuk, ahogy, mint megmentőkhöz, rohant hozzánk. A kutya azonban egyből nekirontott volna, ha nem védjük meg. Ekkor a mellettünk lévő bokrosból is nyávogás hallatszott. Odamentünk, és elképedtünk a látványtól. Háziállatok tetemei voltak ott, azok közül bújtak elő a kiscicák, és mind jönni akartak oda hozzánk. A kutya sem volt rest: azonnal megtámadta a macskákat. Az egyiket rögtön a szájába vette, majd amikor rászóltunk, elengedte. Majd elkapott egy másikat, a cica egyre hangosabban visított, majd a hangja elnémult... Megrázó volt látni a szerencsétlen kiscicákat, akik valamiért idevetődtek, valahogyan életben maradtak eddig, és amikor azt hitték, megmenekülnek, akkor rájuk hoztuk ezt a kutyát, amelyik valószínűleg végzett velük. De nem tudtunk velük mit tenni. Elindultunk Balinka irányába a műúton - és a kutya már nem követett.

Néhány száz métert tettünk meg és elértünk a kempingekhez. Két nagy kempinget találtunk, ránézésre egyikben sem tűntek késznek a fogadásunkra. Az elsőből annyit láttunk, hogy emberek pakolnak, és amikor beléptünk a kapun, egy kutya rohant felénk ugatva. A másodiknál (ez volt a Tölgyes Turistaközpont) pedig semmi életre utaló jelet nem láttunk. Kisvártatva azonban láttam mozogni két nyaraló vendéget. Kiabálni kezdtünk, hogy észrevegyenek. Az egyik épület mögött vendégek csoportja lapult, és az egyikük, egy korosodó férfi rögtön a segítségünkre sietett és ellátta egy jóravaló portás alapvető feladatait: megmutatta, hol lehet sátorozni, hol a zuhanyzó, hol lesz majd holnap a főnökasszony. Ennyi nekünk elég is volt. A hatalmas területű kempingben alig volt valaki, így kényünk-kedvünk szerint választhattunk sátorhelyet. A hely már első látásra elnyerte tetszésünket. Régen KISZ-tábor lehetett talán, a mai állapotán látszanak még a szocialista építkezés elemei, azonban a legfontosabb dolgok fel vannak újítva, tiszták, pedánsak. 

A kemping banánzöld zuhanyzói :)

Utána nagy örömmel fedeztük fel, hogy a melegvíz nem csak a kint felejtett vizespalack sajátossága lehet, hanem csapból is képes folyni, és a vele való tisztálkodás igen kellemes és hasznos. :) Úgy döntöttünk, másnap sem állunk tovább, hanem megnézzük Bodajk nevezetességeit, csak az azutáni napon folytatjuk zarándoklatunkat. Az éjjel széllel és esővel érkező hidegfront fényében ez kiváló döntésnek bizonyult.

Ezen a napon kb. 22 km-t tettünk meg.

Zarándoklat nagyobb térképen való megjelenítése

6 nap bóklászás az Őrség vidékén - 1. nap

Ez eredetileg egy 8 napos túra volt, ám én 6 nap voltam jelen, s némileg eltolódva. Kissé bonyolult, de majd kiviláglik :-)

Tehát megintcsak a BRTSZ által szervezett túrán vettem részt. A túra vasárnaptól vasárnapig volt megszervezve, ám Peti ötletelésére mi péntek d.u. elindultunk a tetthelyre. Elautóztunk Zalaegerszegig (útközben beugrottunk kedves volt lakótársamhoz Pakodon, s pálinkával és némi kajával felpakolva távoztunk), majd onnan elvonatoztunk Rádiházára. Este 10 lett, mire leszálltunk a vonatról (természetesen kispiros volt) egy apró és teljesen elhagyatott pici megállóhelyen. Némileg odább vonultunk, kidobtuk a sátrat, majd belepréseltük magunkat 3-an (mi + a két nagy zsák) az egyszemélyes sátorba. Egy élmény volt az éjszaka :-D

Szombaton aztán korán virradt túránk első napja. A nappali várható forróság miatt negyed 5-kor keltünk, összemotyóztunk, majd beslattyogtunk Rádiházára, hátha találunk pecsétet (ez volt a túra első pecsételőhelye). Olyan korán volt még, hogy ember sehol nem mutatkozott, így egy direkt számunkra, túrázók számára EU-s pénzből kialakított kis pihenőhelyre telepedtünk, s előástuk a reggelinket. Eközben megtudtuk, hogy a pecsét a helyi kisboltban lelhető fel, ami viszont csak 9-kor nyit. Tudtuk, hogy ezt nem várjuk meg, így erről a pecsétről le is mondtunk. Indultunk hamarosan tova a Kék Úton.

Már viszonylag korán hihetetlen meleg volt. Elértük Szentkozmadombját, ahol tartottunk egy pár percet szusszanatot, majd irány tovább Zalatárnok, a következő pecsételőhely. Ideérve betértünk a boltba, ahol kellemes légkondi kényeztetett. Vettünk jégkrémet és sört, valamint kaptunk egy céges pecsétet. Zsákmányainkat a bolttal szemközti árnyas füvön fogyasztottuk el, majd feltöltöttem vízkészletemet egy közeli kékkútról. Közben sajgó szívvel hallgattam néhány bezárt bárány bégetését... Hamarosan indultunk tovább. A nagy melegben egyre jobban kornyadoztam.

Kezdett körvonalazódni, hogy a mai távval elszámoltuk magunkat. Tudnotok kell, hogy nekem még ekkor nem volt Dél-dunántúli kékfüzetem (majd csak vasárnap kaptam meg az egyik érkező túratársamtól), Petinek volt csak. Ezt a füzetet megnéztem, és megállapítottam, hogy igénytelen és hanyag. A km-ek nehezen érthetően szerepelnek benne, nincsenek külön szakaszok, és nincsenek benne a szintek sem. Szerintem szar minőség.
Petinek sem sikerült könnyen kiigazodnia a km-eken, így lett aztán a mai terv 41,7 km... Mikor erre rájöttünk, igen fogtuk a fejünket. Forróság, nagy túrazsákok... Ez így nem lesz okés! Viszont másnap d.e. Zalalövőre érkeznek túratársaink, kikhez ott kívánunk csatlakozni, tehát odáig el kell jutnunk.
Egyelőre nem tudtunk mást kitalálni, mint hogy megyünk, míg bírjuk.

Szőlőhegyeken haladtunk épp keresztül, amikor egy szembejövő bácsi megszólított minket: ha visszamegyünk vele, szívesen meghív minket egy kis hideg fröccsre. Hát ez kérdés sem volt, máris hátunkat mutattuk a menetiránynak. A bácsi kicsapta a napernyőt, a bort és a hideg ásványvizet, és máris beszélgetve-iszogatva pihentünk egyet. Nagyon kedves bácsi volt, és ezer hála, amiért így felfrissített minket! Kaptunk tőle egy emléket is: egy kiszárított tököt, melyet felkötöttem a túrazsákomra, és ő lett a TúraTök! :-) Alaposan megköszöntük aztán a vendéglátást, és elindultunk tovább.

kedves vendéglátónk ötletes virágtartója, avagy a TúraTök meglékelt ikertestvére

 
Így értünk aztán Becsvölgyére, én már kivoltam rendesen. Betértünk a kocsmába, leültünk egy asztalhoz fagyi, sör, hideg üccsi társaságában, s először az én fejem kornyadt le félálomban egy időre, majd Petié... Tombolt a forróság, nekem kiszívta az erőmet totál...
Nem volt könnyű továbbindulni... Némileg enyhülést jelentett a tudat, hogy nekünk talán még mindig kevésbé rossz, mint azoknak az aszfaltozó munkásoknak, akik mellett elhaladtunk... Nyomni kellett a mai távot, így déltájban sem volt pihenő. Vártak minket a puszta szántóföldek, melyeken a vadászles árnyéka is felér egy életmentéssel...

Áthaladtunk egy érdekes kis félig kihalt településen, Kereseszegen. Ez erdőben volt, de már a szelíd emelkedőn is úgy vonszoltam magam, Peti folyton megvárt. A település egyik felét teljesen benőtte az erdő, roskadozó házak látszottak a vadon mögött. Egyutcás földutat tapodtunk, mely mellett régi utcai közvilágításos lámpák árválkodtak megnyúlott drótokkal, hiányzó búrákkal... Mindezt erdőbe képzeljétek. Szerintem élmény volt. Aztán már láttunk házakat, amelyeket használtak, és ez a rész kevésbé volt benőve fákkal is. A település egyik fele egyszerűen elhalt.

Kitikkadva, jól bepácolódva, és egy teljesen eldzsindzsásodott "útról" kilépve érkeztünk meg Kislengyelre. Peti visszanézve megjegyezte, hogy ellenekző irányba haladva sosem találnánk meg a bejáratot a bozótba! Valóban, nem láttunk jelzést...

Ekkorra már kezdtek negatív tapasztalataim lenni a Dél-dunántúli kékkel. Szar füzet, elhanyagolt utak (volt olyan szakasz, ahol építési törmelékeken kellett átmászni), sokhelyütt hiányos jelzések... Bezzek az OKT! Az felértékelődött :-)

olajkút Kislengyelen

Kislengyel is pecsételőhely, s mivel a vizünk is teljesen elfogyott, keresgélni kezdtünk. Kékkút sehol. Pecsétre utaló jelek sehol (ja, újabb hátrány: semmi jel nem utal arra, hol találod a pecsétet, magadnak kell kutatni). Peti látott egy csajt az egyik háznál, azt kérdezte meg, s kiderült: van náluk pecsét. Megkaptuk, majd megkértük, hogy töltse meg a flakonjainkat vízzel. Úgy láttam, nem érzi át a helyzetünket, mert sokára fogta fel kérésünk lényegét, de azért teljesítette, amit meg is köszöntünk.
Ja, és azért is vártuk ezt a települést, mert a füzet szerint itt van kocsma! Hát koppantunk, mert a csaj szerint nem volt...

Van egy turistaszálló-jellegű épület a faluban, előtte padok, fenyők. Oda telepedtünk ebédelni, majd lepihentünk kissé. Én félálomban töltöttem egy időt, Peti is szundított. Innen sem volt könnyű továbbindulni a tomboló forróságban, de csábított a következő falu kocsmája, így aztán mentünk.

Dombos szántóföldek között végtelen lassúsággal vonszolva magam, de megérkeztünk Kustánszegre. Itt betértünk az első kocsmába, került fagyi, gyümölcsös sör - és társaság. A helyi "fotelturista" részletesen elmagyarázta nekünk, merre menjünk, mi merre van... Nekem annyira nem volt szimpi a csávó, de máshogy láttunk Peti és én, mert ő bírta.
Miután itt kellőképpen elpihentünk, szedtük a cókmókot, és indultunk tovább.... Egészen a falu alsó fertályáig, ahol is elhaladtunk egy kemping előtt. Szépséges kempingnek tűnt, s fel is merült, megálljunk-e mára itt, vagy szenvedjük magunkat tovább. Azaz inkább csak én szenvedtem volna, Peti még rá tudott volna kapcsolni, és tekintélyes szakaszt befalni, de énbennem már nem sok erő volt. Ezt mutatta az is, hogy bekanyarodva egy erős emelkedést mutató utcára, meggondoltam magam, s mégis a megállás mellett voksoltam. Így visszasomfordáltunk a kempingbe, s boldog sóhajjal eresztettem le meggyötört vállaimról a zsákot. Ennyi volt mára a túra!

A kempinget egy roppant kedves srác vezette, kaptunk egy sátorhely áráért egy ún. "szigorítottat", azaz egy fura építményt (1800 Ft). Megpendítette a srác, hogy van egy tó nem messze, amiben lehet fürdeni - más sem kellett nekünk, ráharaptunk a dologra, gyors bedobtuk a cuccot a szigorítottba, s már indultunk is a tó felé. A srác elkísért minket, ő is fürdött egyet.

a Kustánszegi-tó

A tó gyönyörű volt, álomszép! Már esteledett, így nem sok ember volt ott - de amúgy sem hiszem, hogy nagyon felkapott tó lett volna. Csodás volt belemerítkezni az egész napos pörkölődés és izzadás után!!! Nem volt fürdőrucim,  rövidgatyában és ujjatlanba pancsoltam. Úsztam némit, de hamar kifáradtam, aztán találtam sok kagylót. Jöttek be kutyák a vízbe, nagyon arik voltak :-) Annyira jól esett ez a tó, annyiszor áldottuk a döntésünket, hogy nem mentünk ma tovább!
Fürcsi után még visszamentünk a kempingba, megzuhanyoztunk, átöltöztünk, aztán fogtam a fényképezőt, és visszamentünk a tóhoz. Volt büfé is ott, ahol rendeltünk sült halat. Istenien esett, mondanom sem kell! Egy szuper intenzív nap után kellemesen megpihentünk - tisztára idilli volt. Végül 25 km-t mentünk ma, de az aztán bőven elég is volt nekem.

(Folytköv)