Szárliget - Bakonybél zarándoklat - 3. nap

Olyan lassan születnek a beszámolók a zarándoklatunkról, hogy már arra is gondoltam, megkérem Diát, hátha megírná ezt is. :)

Szóval ott tartottunk, hogy utunk második estéjén az undok vadászok általi fenyegetettség miatt vissza kellett mennünk Mindszentpusztára. Harmadik napunk reggele tehát itt virradt ránk. Gyorsan összeszedtük magunkat, majd emlékeim szerint viszonylag korán indultunk el a már (sajnos túlságosan is) jól ismert kék négyzeten. Nem telt fél órába, mire ismét Szentgyörgyvárhoz érkeztünk. Természetesen majd' megölt minket a kíváncsiság, mi fogad ott minket: nagy zöld terepjárók parkolnak a sátrunk helyén, az előző éjszakai terítéket fektetik oda, vagy egyszerűen csak szétdobált borosüvegek mutatják a beharangozott szlovák vendégvadászok nyomát. Nos, bizony, nem volt ott semmi! Szó sem volt semmiféle vadászokról, egyszerűen a bajuszos hájfejnek böktük a csőrét, ezért azt hazudta, veszélyben vagyunk. Tehetetlen düh lett úrrá rajtunk, és nem éppen jámbor oldalunkat mutatva kívántunk egy-két dolgot az illetőnek. Utólag csak annyit szeretnék még neki mondani az utolsó szó jogán, hogy két napig ott viszkessen neki, ahol nem tudja megvakarni! Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy a vadászokat ki kéne tiltani a szabadon látogatható erdőkből. De erről még később szólok.

Szentgyörgyvár után erdőben vezet végig az út. Előbb hosszas, nem túl meredek emelkedő következett, melynek a teteje közelében leültünk reggelizni. Egy gyümölcsöt, valami édességet és egy-két korty vizet vettünk magunkhoz, majd folytattuk menetelésünk. Nem nagyon fotóztunk ezen a szakaszon, mert szerettünk volna dél körül Csókakőre érni, csupán néhány út közben talált lepkéről, bogárról, és egy nászrepülést gyakorló darázsölyvről született dokumentáció.

övesbagoly-faj

talán valami ganéjtúró?

darázsölyv

Áthaladtunk egy olyan helyen is, ahol a felfestett kék egyik oldalán vadászles, a másikon vadetető van...

Csókakő előtt a földút murvára váltott. Nem túl izgalmas, egyenletes terepen mentünk. Engem a szomjúság, Dórát talán inkább a vízhólyagok és a meleg gyötörték - mindketten a komfortzónánk peremét közelítettük. Aztán árnyas völgybe ereszkedtünk, amiből, na meg a szembejövő kirándulókból, sejteni lehetett, hogy közel a falu és a vár. Ez adott némi optimizmust, amit viszont a várba meredeken felfelé vezető lépcsősor redukált. Azért valahogy csak feljutottunk, s láttuk, hogy a csókakői váron éppen felújító munkálatok zajlanak, sok minden kész is van már. Belépőt szerencsére nem kellett fizetni. Delet ütött az óra, mire a legfelső toronyba értünk, ahol rögtön ledobtuk a táskákat, kicsit körülnéztünk, majd lerogytunk a fal melletti szűk, árnyékos sávba. Itt jó ideig pihegtünk, majd megittuk utolsó korty vizünket. Fotóztunk tájképet, és megkértünk egy turista srácot, hogy csináljon rólunk közös fotót - a lábaink csonkolása árán megtette.

A vár parkolójába úgy értünk be, mint egy oázisba. Először is a kék, nyomós kutat foglaltuk el, bőségesen ittunk és alaposan megmosakodtunk. Azután figyelmünk egy fagyis felé terelődött - fejenként 3 gombóc bánta. Levezetésképpen pedig fogyasztottunk a tartalék élelmünkből, amelyet kenyér, kolbász, vaj, alma és hasonló egyszerű étkek alkottak. Bő egy órát pihentünk itt, de mivel tempósan jöttünk, nem kellett sietnünk tovább. Pedig még hosszú út állt előttünk. Az aznapi célt ugyanis elég diffúzan határoztuk meg: ha bírjuk, megyünk Bodajkig, ha nem, akkor előtte valahol keresünk egy sátornyi helyet.

Utunkat a kék jelzésen folytattuk Bodajk irányába. Ez a parkolótól a falun keresztül vezet egy műúton a 81-es út felé, majd kicsit a főúton kell mennünk, utána tovább egy másik műúton érünk be Bodajkra. Talán a zarándoklatunk legkellemetlenebb szakasza volt ez. Tikkasztó melegben, aszfalton, autók mellett, monoton tájban... ez bizony próbára tette a tűrőképességünket. Bodajk közelében, Csókakő vasútállomásnál kereszteztük a síneket, majd teljesen véletlenszerűen, hirtelen ötletből lerogytunk egy bokor árnyékába. Jó ideig csak szuszogtunk és néztünk magunk elé. Megnéztük Bodajk térképét, amin egy "Tófürdő" felirat igen ígéretesen díszlett, ez adott némi motivációt a folytatáshoz. Ahogy így ücsörögtünk, már az induláshoz készültünk volna, amikor Dóri kiszúrt egy kék pecsétládikát egy villanyoszlopon. Nagy-nagy szerencse volt, hogy éppen itt pihentünk le, mert nem is néztük meg, hol lehet majd pecsételni. Mázlinknak örülve, kék füzetet lobogtatva indultunk át a síneken a pecséthez. Ekkor mögülünk jött egy autó, amiből kiszólt egy hang:

"- Párnátok van?"

Kellett pár másodperc, mire leesett nekem a tantusz, addigra az illető már le is parkolt mellénk. Egy nyugdíjas korú, de láthatóan sportos férfi ült a kocsiban, rajta kéktúrás póló, és mondta, hogy éppen egy teljesítménytúráról jön, amúgy a kéket már 2x (?) végigjárta, és emlékszik, mintha itt nem lenne jó a tintapárna. Kedvesen megkínált hát az övével, mi pedig boldogan regisztráltuk a kék füzetünkbe az ittlétünket. Még néhány szót váltottunk az illetővel, majd búcsút vettünk egymástól. Ezután még egy jó darabig azon álmélkodtunk, hogy vajon mekkora lehet annak a valószínűsége, hogy 1) éppen ott és ne máshol rogyjunk a földre fáradtságunkban; 2) észrevegyük a pecsétet; 3) pont azalatt a 20-30 másodperc alatt jöjjön erre valaki, a történetesen éppen tudja, hogy mi most pecsételni szeretnénk ott, ahol amúgy nem lehet; 4) és még legyen is nála tintapárna, amivel megkínál.

Beértünk Bodajkra, ahol első utunk a Tófürdőhöz vitt. Súlyosan csalódnunk kellett. Egy kör alakú, elég nagy és mély betonmedencét találtunk piszkos vízzel, omladozó faldarabokkal, kopott festéssel, rozsdás, düledező korlátokkal, egy "Fürödni tilos!" táblákkal és pancsoló cigánygyerekekkel.

Bodajk, Tófürdő

Pár perc erejéig megpihentünk egy padon, majd elterveztük, hogy a bodajki hegyek túloldalán, Balinka mellett található kempingekben próbálunk megszállni. Ehhez viszont még hátra volt 4-5 km gyaloglás, így útnak indultunk. A piros jelzést választottuk.

Szemben a Vértes, Csókakő várával

Még a városban mellénk szegődött egy kutya. A fajtája, ha jól emlékszem, beagle volt. Barátságos, talán gazdátlan, vagy csak felfedező kedvű kutya volt, eleinte nem is foglalkoztunk vele, volt elég bajunk nélküle is fájó lábakkal és vállakkal. Vártuk volna, hogy egy-egy utasításra a kutya majd lemarad, elhagy minket, de nem tette, s mivel nekünk útban nem volt, nem erőltettük a dolgot. Amikor a piros jelzés jelentősebben emelkedni kezdett volna, egy kis ösvényen letértünk róla, hogy kijussunk a Balinkát Bodajkkal összekötő műútra. A navigáció jól sikerült, egy vízműhöz értünk, amely közvetlenül a műútra csatlakozott egy kis úttal. A műútnál megálltunk. Egyszer csak észrevettünk egy apró, szürke szőrű cicát. Nem értek a macskákhoz, nem tudom, milyen korú lehetett, de nagyon kicsi volt. A műútról szaladt oda hozzánk, azonnal a lábainkhoz bújt és cérnahangon nyávogott. Nagyon megsajnáltuk, ahogy, mint megmentőkhöz, rohant hozzánk. A kutya azonban egyből nekirontott volna, ha nem védjük meg. Ekkor a mellettünk lévő bokrosból is nyávogás hallatszott. Odamentünk, és elképedtünk a látványtól. Háziállatok tetemei voltak ott, azok közül bújtak elő a kiscicák, és mind jönni akartak oda hozzánk. A kutya sem volt rest: azonnal megtámadta a macskákat. Az egyiket rögtön a szájába vette, majd amikor rászóltunk, elengedte. Majd elkapott egy másikat, a cica egyre hangosabban visított, majd a hangja elnémult... Megrázó volt látni a szerencsétlen kiscicákat, akik valamiért idevetődtek, valahogyan életben maradtak eddig, és amikor azt hitték, megmenekülnek, akkor rájuk hoztuk ezt a kutyát, amelyik valószínűleg végzett velük. De nem tudtunk velük mit tenni. Elindultunk Balinka irányába a műúton - és a kutya már nem követett.

Néhány száz métert tettünk meg és elértünk a kempingekhez. Két nagy kempinget találtunk, ránézésre egyikben sem tűntek késznek a fogadásunkra. Az elsőből annyit láttunk, hogy emberek pakolnak, és amikor beléptünk a kapun, egy kutya rohant felénk ugatva. A másodiknál (ez volt a Tölgyes Turistaközpont) pedig semmi életre utaló jelet nem láttunk. Kisvártatva azonban láttam mozogni két nyaraló vendéget. Kiabálni kezdtünk, hogy észrevegyenek. Az egyik épület mögött vendégek csoportja lapult, és az egyikük, egy korosodó férfi rögtön a segítségünkre sietett és ellátta egy jóravaló portás alapvető feladatait: megmutatta, hol lehet sátorozni, hol a zuhanyzó, hol lesz majd holnap a főnökasszony. Ennyi nekünk elég is volt. A hatalmas területű kempingben alig volt valaki, így kényünk-kedvünk szerint választhattunk sátorhelyet. A hely már első látásra elnyerte tetszésünket. Régen KISZ-tábor lehetett talán, a mai állapotán látszanak még a szocialista építkezés elemei, azonban a legfontosabb dolgok fel vannak újítva, tiszták, pedánsak. 

A kemping banánzöld zuhanyzói :)

Utána nagy örömmel fedeztük fel, hogy a melegvíz nem csak a kint felejtett vizespalack sajátossága lehet, hanem csapból is képes folyni, és a vele való tisztálkodás igen kellemes és hasznos. :) Úgy döntöttünk, másnap sem állunk tovább, hanem megnézzük Bodajk nevezetességeit, csak az azutáni napon folytatjuk zarándoklatunkat. Az éjjel széllel és esővel érkező hidegfront fényében ez kiváló döntésnek bizonyult.

Ezen a napon kb. 22 km-t tettünk meg.

Zarándoklat nagyobb térképen való megjelenítése

csodaKÉK Bakonykúti és Bodajk közt

Vasárnap szintén áldoztunk a túrázás oltárán, és nagy örömmel és kis csapattal vágtunk neki a Bakonynak. Valánk VadÁgi, Ági, Zsolti és eme sorok írója.

Túránk a kis Bakonykútin vette kezdetét, mikoris leszálltunk a buszról. Kamásliszerelés, szerelvényigazítás, öltözés, pecsételés, majd neki is vágtunk utunknak. Hangulatunk igen jó volt, s engem külön örömmel töltött el újonnan megismert csapattársunk, Ági társasága. Személyében egy végtelenül pozitív, folyton kacagó, vicces lányra tettünk szert :-)

Hamar felértünk egy karsztbokorerdős jellegű fennsíkra, ahol szemeink boldogan itták be az itt-ott sárgálló tavaszi héricsek látványát. Színek! Virágok! Tavasz! Igaz, ezek a példányok még fázósan összezárták szirmaikat, de már tagadhatatlanul a tél múltát közvetítették. Imádtuk őket :-)

tavaszi hérics

Nemsoká' Bakonykútipuszta mellett haladtunk el, ami leginkább egy állattartó tanya. Jól látszott a részben lepusztult épületekből, hogy egykor szebb időket élt. Azonban engem mindig megragad a romos, körbenőtt épületeket övező rejtélyes légkör - így volt ez most is, amikor megláttam a fák közt omladozó egykori épület tűzfalát, mely mellett haladt el alaposan agyonturistajelzett utunk. 

a KÉK Bakonykútipusztán

Az ösvény egy szélesebb, füves, öreg fás vízmosásban haladt, ami nagyon tetszett mindannyiunknak! Felhagyott bánya peremén haladtunk el, fák közt alig látszva kígyózó ösvényt követtünk, majd kiértünk egy viszonylag nyílt terepre: a szántót vékony fasáv választotta el a bozótostól, s mi a fasáv mentén haladtunk. Döbbenten konstatáltuk az itt emelkedő hatalmas, fagyott hómennyiséget, melyben vad hófúvás eredményét véltük felfedezni. Hát ez nem olvadt el...! Konkrétan az utunkra fújta a szél a havat teljesen változatos alakzatban és vastagságban, mi pedig átmasíroztunk rajta, általában kacagva, mert hol egyikünk, hol másikunk süllyedt el benne egy-egy lépésnél. A hó néhol derékig ért, nem semmi látvány volt!

utunk arra

Elhagyván ezt az érdekes részt újra füves dombok közt kapaszkodtunk. Megejtettünk egy gyors pikniket, majd a VadÁgi által felfedezett, 5 db kékjelzést tartalmazó kőre szerelve magunkat egy segítőkész bokor jóvoltából ellőttük az alábbi csapatfotót:

mink az ötjelzéses kövön :-)

Ezen a füves fennsíkon megintcsak találtunk sárgálló héricseket, s közben folyamatosan szemmel tartottuk a Napot, melyet egyre kevesebb felhő takart, és drukkoltunk, hogy kimásszon alóla. Örömsóhajban törtünk ki, mikor ez megtörtént, s boldogan ittuk be a melengető sugarakat. Csuda öröm töltött el: áramlott az energia és a D-vitamin :-)

Továbbandalogtunk. Növénykéket néztünk, lehántolt fácskákat, Zsolti tájolóhasználatot oktatott, régi elhagyott betonút mellett mentünk el, majd egy főbb utat keresztezve az út melletti fenyők közti nyiladékban szedtünk egy marék kis csigaházat. 

Zsóti okít :-)

Eztán erdőben széles erdészeti úton haladtunk, s elmélyült beszélgetésbe kezdtünk Ágival. Remek volt, az ilyen beszélgetések mind egy-egy kincs, érték :-) Közben voltak nünükék, Zsolti részéről fa-szeretgetés, VadÁgi részéről kisvirágú hunyor-fotózás, míg aztán lassan elértük a Fehérvárcsurgói-víztározót. 

még mindig szereti :-) - avagy egy jellegzetes Zsóti-póz (fotó: VadÁgi)

illatos hunyor (fotó: VadÁgi) (Attila javítása nyomán: kisvirágú hunyor)

A víztározó mellett úgy fújt a hideg szél, hogy majd'hogynem cifra káromkodás tolult a számra. 

Marha nagy ez a víztározó, most pedig úgy tűnt, bőven van víz benne: vízben álló fákat, kutat, elöntött partokat láttunk. 

 

A tározó megkerülése során áthaladtunk a nagy gáton, ahol különösen erős volt a fagyos szél. Itt van a vízben egy beton ojjektum, amire egy zárt kapun keresztül ki lehet menni - amit én meg is tettem kíváncsiságomtól vezettetve.

(fotó: VadÁgi)

A tó szélén igen hangulatos ösvény halad, mely a tó és egy sziklás magaslat közé van beszorulva. Odaértünk aztán a Becsali Büféhez, mely kocsma és horgászbolt 2:1 :-) A pecsét a ház falára akasztott zacskóban fityegett, nagy örömünkre egy ún. őzikés pecséttel megspékelve (ez a Fejér Megyei Természetbarát Szövetség egyik túramozgalmának bélyegzője). Ez alkalommal Ági is pecsételt, méghozzá a naptárjába a gyermekeinek (mivel ő eleddig még nem kékpecsét-gyűjtő, s így nem rendelkezik füzettel).

Nem sokkal odébb az út melletti füvesben csodásan kinyílt héricsekre bukkantunk, melyek szikráztak, akár a Nap! Lerohantuk őket, majd leróttuk hódolatunkat :-)

Nap-hérics

hódolatunk, fenség! (fotó: VadÁgi)

Haladtunk egy darabon a víztározó töltésén, újra csak kitéve a szél cincáló kényének. A "töltéstúráról" szinte mindünknek "A híd túl messze van..." TT jutott eszünkbe :-) 

Nekem meg valami furcsa volt. Amikor pár éve itt jártam, emlékszem, hogy voltak nagyjából ezen a tájékon a vízbe hosszan benyúló betonizék, amiken akkor befutkostam. Most ezek sehol nem voltak, és éltem a gyanúval, hogy a magas vízállás miatt víz alá kerültek. De hiába kerestem valami bizonyítékot, semmi nem látszott, ami ezek meglétére utalna. 

Jött egy útszakasz, mely a fehérvárcsurgói zártkertben vezetett. Érdeklődve figyeltük a hétvégi-/lakóházakat, sok helyütt felfedeztünk és megvitattunk érdekességeket az épületeken, kertekben, állatokon, embereken stb.

őrcicák :-)

Füves, fenyves, kis ösvényes domboldalon galoppoltunk le, csodáltunk még héricset és fürtös gyöngyikét, majd kicsit aszfaltozva betértünk a Gaja völgyébe.

Ezt Gaja-völgyi Tájcentrumnak keresztelték el, és kerítéssel van lezárva. Miután Zsolti tájékoztatott minket az információs tábla piktogramjainak jelentéséről ("fekete kutyának bemenni tikos, de néger ember fehér kutyával bemehet" stb.), megejtettük a behatolást :-) Ez vadaspark is egyben, őzzel, háromféle szarvassa, vaddisznóval, muflonnal (tőkés récéken és kutyán kívül más állatot nem láttunk). Ennek megfelelően hétvégi sétálgatós hely, s most is dacára annak, hogy beborult (sőt én egypár csepp esőt is érezni véltem), közepes mennyiségű nép sétálgatott. Megálltunk egy büfnél ki- és befolyó ügyeket intézni, majd indultunk az igazi Gaja-szurdokba. 

Hamarosan áthidaltuk a Gaját, és szerintem elég vad volt a sodrása! És szép nagy, én már folyónak hívnám!

ahol majdnem lementünk hídba :-) (fotó: VadÁgi)

 

Odaértünk az Ádám-Éva-fához. Régen két nagy, öreg fa állt itt, aztán egyik kihalt (talán már meg sincs). Mára a másik is kidőlt, s ott hever holtan én monumentálisan, és megörökölte a másik fa nevét is, így ma egy fának a neve az Ádám-Éva-fa. 

Már nem él, de tagadhatatlan, hogy érdekes lehetőségeket nyújt a szórakozásra hatalmas odvas heverő testével, így aztán mi is megtettük a vonatkozó lépéseket:

hosszú ember fatestben (fenék hátul, fej elöl kinn) :-) (fotó: VadÁgi)

odulakó Zsóti :-)

Változatos méretű és elhelyezkedésű sziklákkal borított, de szerintem viszonylag széles szurdokban haladtunk a folyó mellett. Látszott, hogy nemrég bőven kilépett medréből a Gaja, s ahol most járunk, ott nemrég még ő fésülte menetirányba a növényzetet. VadÁgi érdekes növényeket fotózott, s próbáltunk sziklaüregeket találni, melyekből néhány a közelben kellett hogy legyen. A Rigó-lyuk meg is lett, a Gaja túloldalán volt, de egy keresztbe dőlt fán át lehetett menni. Megtekintését kihagytuk, Sobri Jóska barlangjára fentük magunkat :-)

Megdöbbenéssel észleltem, hogy tőkés récék úsznak a sebes vízen! Egy helyütt pont láttuk, ahogy beleszaporáztak, és alighogy vízre tették remek csónaktestüket, máris elkapta őket az ár, és hasítottak :-) Édik voltak!

a Gaja (fotó: VadÁgi)

Hamarosan a völgy felső végéhez érkeztünk, melyről egy köszöntő tábla tájékoztatott minket (az innen érkezőket köszöntötte). No de hol van Sobri Jóska barlangja? Hát azt nem sikerült megtalálnunk, pedig Dögöt is bevetettük. Sebaj, irány tova! 

Emlékeztem rá, hogy hamarosan fel kell másznunk a szurdok fölé, és majd a magasból tudunk rá letekinteni, s már alig vártam! A térkép szerinti Varjúvár nevű épület mellett meg is találtuk a rejtett kis felfelé vezető ösvényt, s örömmel kapaszkodtunk a hátára. Nem sokat kellett várni, kinyílt a horizont, és immár a magasból tekinthettünk le a Gaja szurdokára. Óóóó, de szép is volt! Ennél már csak zöldellően lenne szebb :-)

Gaja-szurdok a magasból

Héricsek itt is kísértek minket, s egyszer csak megpillantottuk Ági korábbi vágyának tárgyát: a leánykökörcsint! Maga a szőrös lila csoda :-)))

leánykökörcsin (fotó: VadÁgi)

(fotó: VadÁgi)

El voltunk bájolva! Áginak nem csak ez a virág volt a vágya, hanem egyáltalán hogy virágokat láthasson ma. Szerintem gazdagon sikerült a terve :-)

Erdőben haladt utunk. Néhány helyen átlétráztunk kerítéseken, s találtunk még néhány remek kilátóhelyet, ahonnan a völgyet lehetett szemrevételezni. Némelyik szuperjó sziklás pont volt!

Kibukkantunk aztán a bodajki hírös sípálya tetején, s már tudtam, hogy utunk vége közel van. Lecsorogtunk a faluba, s megállapítottuk, hogy kb. 20 perc múlva jön egy busz, mely nekünk jó. Ez az idő pont elég volt arra, hogy megleljük a kiskocsmát, ahol a bélyezgő várakozott ránk, majd áttegyük a székhelyünket a buszmegállóba. Leültem a padra - ez azt mutatta, hogy elfáradtam kissé :-) Ez az érzés a buszút alatt csak erősbödött, ám ez a boldog és eredményes fáradtság érzete volt, így hálával fogadtam :-)

Csodás túrát csaptunk, és boldog vagyok, hogy eljöttetek, gyerekek! :-)

itt lakik a bodajki véreb :-) (fotó: VadÁgi)