A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gesztesi vár. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gesztesi vár. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. december 14., péntek

Havas Vértes: Szárliget - Várgesztes - Oroszlány

Egész heti mozgáshiány, budapesti bűz és tömeg, valamint stresszes hétköznapok után joggal vártuk a szombatot Dórával, hogy végre rászabaduljunk a természetre. Pont ezen a napon volt a börzsönyi Vulkántúra, kacérkodtunk a részvétel gondolatával, de aztán logisztikai nehézségek miatt nem került rá sor. Helyette a Vértes felé vettük az irány. Szárligetig vettük igénybe a vasutat, ott az állomáson egy potya kékpecséttel gazdagodtunk, majd indultunk a kéken Várgesztes irányába. De mennyire jó is volt végre tiszta, hideg levegőt szippantani! A hőmérséklet fagypont körül lehetett, az eget felhők borították, a tájat pedig hó fedte - ahogy ennek télen lennie kell. (Sajnos ezen körülmények egyike sem kedvezett igazán a fotózásnak, mivel a felhők és a fehér táj silány fényviszonyokat teremtettek, amikkel a masinám nehezen boldogult.)
A vasútállomástól még jó ideig nem értünk be az erdőbe. Előbb a faluban, majd mezőgazdasági területeken haladtunk, aztán a "100-as" autóutat keresztezve a Tatabánya részét képező Csákányospusztára értünk. Csákányospuszta egy régi szórványtelepülés, amely a többi, hazai, apró faluhoz hasonlóan az üdülőteleppé vagy romhalmazzá való átalakulás válaszútja felé tart. Ezen a helyen kedves, általános iskolai emlékeim törtek rám, ugyanis több alkalommal is ide hoztak minket erdei iskolába, azóta viszont nem jártam a területen. Most éppen valami vidám rendezvény előkészületei zajlottak, Mikulásnak és krampuszoknak öltözött alakok tettek-vettek a házak előtt.

Csákányosi erdei iskola

Csákányos után végre erdőbe értünk. Az utolsó házikó előtt egy mutatós tájékoztató tábla hívta fel a figyelmünket az út következő szakaszának látnivalóira, a Mária-szakadékra és természeti értékeire. Tovább haladtunk, egy cserjés-fiatalos mellett. A fiatalosban felugrasztottunk egy őzet. Nem volt messze, ezért vártuk, hogy meneküljön, de nem tette - nem tehette, mert a fiatalos el volt kerítve minden oldala felől, a szerencsétlen állat pedig csak fel-alá futkosott a szűk kalitkájában, néha kétségbeesetten nekiugrott a kerítésnek. Hamar eldöntöttük, hogy segítünk neki, ha tudunk. Valahol, persze, be kellett jönnie az állatnak, de nem láttunk a kerítésen egyelőre semmi hézagot. Már azon voltunk, hogy komolyabban nekiugorjunk a kerítés feszegetésének, amikor észrevettük, hogy egy kidőlt fa ledöntötte a kerítést egy helyen, ott jöhetett be az őz. Sőt, valószínűleg már ki is ment rajta, mert motozását már nem hallottuk. Az őzike tehát megmenekült. :)

Most merre?
Greenpeace
 Mi pedig beértünk a Mária-szakadékba. Itt már kb. 5 centis hó lehetett, kellemesen nehezítve a haladást az oldalra meredeken lejtő, de összességében azért nem túl veszélyes ösvényen. Már többször elmerengtem azon, hogy miért hívják ezt "szakadéknak", hiszen a terep nehézsége nem mérhető pl. a Rám-szakadékhoz, inkább egy mecseki, visegrádi-hegységi vagy mátrai "völgyhöz" hasonló.

Mária-szakadék
Mária-szakadék
Jég és moha
Mária-szakadék
Innen nem messze lettünk figyelmesek a következő jelenségre:

Mi ez???
És miért???
Madzaggal összekötött flakonok feldobálva magas fák tetejére. Ilyet már sokfelé láttam, de egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért csinálja ezeket az, aki csinálja. Feltételezem, nem egyszeri, őrült ötletről van szó, mert ahhoz már túl sok ilyet láttam. De van ennek valami funkciója, van ebben valami poén? Kérem, írja ide, aki tudja!

Pedig...
A szakadéktól búcsúzva a körtvélyesi erdei temetőhöz értünk. Misztikus hely ez az erdőben, amely egykor a környékbeli szórványtelepülések temetkezési helye volt, mára azonban az enyészet kezdi átvenni a hatalmat felette. Egyetlen sírkő előtt láttunk aránylag frissen odahelyezett koszorút, virágokat, a többit már bizonyára nem gondozzák. De talán éppen ezek, az omladozó sírkövek, az alig olvasható, régies feliratok és a kopás miatt nehezen kivehető, de jobban megnézve gyönyörű kőfaragások, vagyis az elmúlás jelei, kölcsönöznek a helynek annyira sajátos hangulatot a természet csendjében.


Apró faragás egy 150 éves sírról
Faragás két gyermek sírjáról
Fába faragott dombormű
Körtvélyesi erdei temető
A temetőben sokáig időztünk, de tovább kellett mennünk, mert hosszú út várt még ránk. A Béla-forrás felé vezető út elágazásánál jobbra tértünk le, a kék csíkkal jelzett műútra. Bal kéz felől sűrű lucfenyves kísért minket, majd egy ad hoc fafeldolgozóhelyen találtuk magunkat.







Innen kb. 2.5 km-nyi, enyhe emelkedőkkel és lejtőkkel is megtűzdelt út visz a Vitányvárhoz. A Vitányvár egy kisebb kiemelkedésen található, fák rejtekében, csak közvetlen közelről vehető észre. A meredek domboldalon felmászva megcsodáltuk a még álló falakat, az ablakokat, a kilátást, majd falatozni kezdtünk.

Vitányvár
Vitányvár
Vitányvár
A Vitányvár után folytatódott a hullámzó, egyszer fel, egyszer lefelé vezető út. A havas erdőben aránylag gyorsan haladtunk, nem vonta el a figyelmünket minden sarkon egy virág, rovar, madár vagy egyéb élőlény. A Szarvas-kút előtt a kék jelzésnek kisebb, pár száz méteres terelését találtuk, de csupán annyi történhetett, hogy a régivel párhuzamosan, néhány tíz méterrel arrébb, egy jobb útra festették fel a kék sávot. A Szarvas-kúthoz vezető ösvény már a régi kéket követi.

Rockenbauer Pál emlékfa
Dóra nyárs(s)al
Szarvas-kút

Egy hosszas ereszkedő után, lendületes tempóban értünk le a Mátyás-pihenőhöz. Éppen akkor ért oda két másik turista-alakulat is, egy pár, illetve egy mérsékelten fiatal korosztályból való vegyescsapat. Utóbbiakkal kutyák is érkeztek, Dóri nem kis örömére. :) Szemügyre vettük a házat, tetszett.

Mátyás-pihenő
Hinta is van
Újabb romantikus retyó
Faszobor
Innen már nem volt messze Várgesztes, ahol egy forralt borral számoltunk, így jó tempóban haladtunk tovább. A Lófő-völgyben azonban valahogy sikerült elkevernünk. Ezen a részen is favágás nyomait lehetett látni, feltételezem, hogy vagy kivágtak valami jelzést mutató fát, vagy jobban kitapostak egy nem irányba mutató ösvényt, de a lényeg az, hogy ott tértünk le balra, ahol nem kellett volna, így egy jó darabig jelzetlen ösvényen haladva értünk Várgesztes északkeleti határába. Itt felismertük a helyzetünket és egy ösvényen leereszkedtünk a faluba, a focipálya mellett találtuk magunkat, ahonnan nem volt nehéz visszatalálni a kékre.

Zsigmond király emlékfa - itt még a kéken voltunk...
... itt már nem

Várgesztes nagyon jó benyomást keltett. Szép, rendezett, tiszta falu, épületek, kertek és közterületek rendben, a kocsma is teljesen korrekt, stílusos, mondhatni modern, ja és OLCSÓ. Az egyetlen bánatunk, hogy a forralt bort az érkezésünk után 5 perccel hozták, így nem azt kértünk, de amúgy érdemes betérni.

Várgesztes
Várgesztes
Talán még akkor is, ha a Gesztesi várban egy még hangulatosabb (bár kicsivel drágább) egység vár ránk, ahol még enni és pecsételni is lehet. Mi ugyan csak a pecsétet próbáltuk, de egy jó hangulatú túrázó csapat éppen akkor fogyasztotta ínycsiklandozó ebédjét, amikor betoppantunk. Némi apróért kilátást is lehet "vásárolni", ez a tetőről elérhető. Összességében a Gesztesi vár is nagyon tetszett, jó benyomással hagytuk el Várgesztes közigazgatási határát.

Gesztesi vár
Dóra a kilátóban
Kilátás a várból
Utunk újra erdőben vezetett, most már a sárgán. A hóborította aljnövényzetből kis, zöld levélcsomók emelkedtek hosszú száron: a babérboroszlán nevű növényt találtuk meg több helyen is. Ez a növény nagyon érdekes elterjedésű, mert a Vértes és a Bakony bükköseiben, gyertyános-tölgyeseiben nem ritka, helyenként egész gyakori, ezeken kívül azonban szinte hiányzik Magyarországról.

Barátkozás a babérboroszlánnal
Babérboroszlán
Az Oroszlányig hátralévő 9 km egyenletesen lejtett, az út pedig szinte egyenesen vitt az erdészet által intenzíven művelt faállományok közt - beszélgetve, gondolkodva gyorsan haladtunk. Egy sűrűbb, fiatalos erdőben szarvasokat és őzeket ugrasztottunk fel, egy nagy agancsú szarvasbika is átfutott előttünk az úton. Az ösvény felfestése itt sem egyezett 100%-ban a térképünkkel, mert a Kaloda-vágás nevű területen, a Bírótemető előtt a sárga nem fordul le balra a valóságban, hanem megy tovább, és a Kőhányásról érkező autóútról balra leágazó mellékútban folytatódik. És ezt nagyon jól teszi, mert előbb egy bányászati múzeum mellett találtuk magunkat, majd a majki remeteség előtt. (Sajnos mindkettő zárva volt, de időnk egyébként is fogytán.) A remeteség előtt egy kb. 150-es csonttollú-csapatot láttunk. Az idei télen inváziójuk van/lesz, az északi országrészben mindenfelé észlelik kisebb-nagyobb csapatait.

Bányászati Múzeum
Csonttollúak
Majki remeteség
A remeteségtől a Kolostor-erdőn keresztül egy műútra visz a sárga, itt csatlakozik a piros sáv jelzéshez. A műúton kényelmesen besétáltunk Oroszlányba, közben a város egy-két látványosságánál is elidőztünk, volt időnk a buszig.

Objektum
Oroszlány, belváros
Magyar lány és Oroszlány
Kiváló túra volt ez egy fárasztó hét után, nem vártuk, hogy ennyire sokszínű élménnyel térünk majd haza. A napból már csak egy valami hiányzott: a fagyoskodás utáni jóízű melegétel. De otthon csúnyán bepótoltuk ezt is. :)

A bejegyzés írása alatt találtam rá számos egyéb túrabeszámolóra kb. azonos útvonalról, ezeket is érdemes megnézni.

2012. február 25., szombat

Vértessomló-Várgesztes-Majk-Vértessomló kör

Petivel kettesben tettünk meg egy karikát a Vértesben ma: Vértessomlóról indultunk, és Várgesztes, majd Majk érintésével ugyanide értünk vissza. Rajzolnék szívesen térképet, és betenném, ahogyan azt Attila szokta, csak nem vagyok annyira ügyes, így most térkép nélkül maradtok :-)

Vértessomlót a piros csíkon hagytuk el. Alighogy leléptünk az aszfaltozott útról, rájöttünk, hogy a dagonya a mai túrát markánsan meg fogja határozni. És úgy is lett, csúszkálni, feneketlen tavakat kerülgetni kellett egészen végig. Sebaj!
Amúgy szép idő volt, a nap folyton-folyvást előbukkant a száguldozó felhők közül, és megjutalmazott volna minket melegével, azonban a permanens süvöltő szél a meleget ellopta, és hozzánk így csak kevesebb jutott el belőle. Ennek ellenére már szétcipzárazott kabátban simán lehetett menni. Ez volt az idei első túrám, amin valóban indokolatlan lett volna sapkában és kesztyűben megjelenni! Tagadhatatlanul tavasz jön vééégre :-)

Szóval folyamatosan emelkedő útvonalon tocsogtunk felfelé, mígnem a piros és a Mária-út találkozásához értünk. Innen megszűnt a felmenet, és hamarosan az ellenkezőjébe csapott át. Ám még előbb érdekes képződményekre lettünk figyelmesek, minek hatására előástam a fényképezőmet, és nem is tettem többet el: nagy tócsákban a tetején már elolvadt a jég, ám az alján még szép hullámokban megvolt. Ilyenek voltak:

Szerintem érdekes volt. Ja, és itt néhány őzet is láttunk, amint előrébb az úton csámborogtak, majd tovasétáltak.
Itt lemaradtam fotózni, Peti pedig továbbhaladt. Késve követtem, de már nem láttam őt, úgy előrehaladt - gondoltam, s mentem a kijelölt úton. Egyszer aztán gyanús lett, hogy nem látom a nyomait, ezért meg is álltam, majd visszafordultam. És valóban: ott érkezett a fák között, és mondta, hogy az imént látott őzeket követte egy darabon, és hogy ott mentek tőle néhány méterre. Mondtam, keressük meg őket, hátha sikerül őzet fotózni! Úgyhogy elindultunk, amerre utoljára látta őket Peti, de most már nem találtuk meg őket. Hát mindegy. Mentünk tovább. 
Hamarosan aztán újra feltűntek az őzek: átfutottak előrébb az ösvényen. Rafináltak (Peti úgy vélte, az ellenkező irányba távoztak az előbb). Fotót persze nem sikerült róluk csinálni.

Hamarosan ahhoz a nagy elágazáshoz értünk, ahol mi ráléptünk a kékre. Itt még tartottunk egy kis bámész szünetet, ugyanis egy kóbor kis denevér ott körözött a fejünk felett. Minduntalan egy nagy tócsát közelített meg, majd mindenfelé elröpködött, és jött vissza. Mintha röptében próbált volna meg inni, és nagyon közel volt hozzánk. Megpróbáltam lefotózni, de ez persze képtelenség volt, így videóztam, bár az eredményben kételkedtem erősen. Sajnos már sosem derül ki, hogy sikerült, mert letöröltem véletlenül a fényképezőről :-s Na mindegy. Otthagytuk a kis denevért, és felkapaszkodtunk a kéken egy domboldalra.

Voltak számomra ismerős helyek e szakaszon (egyszer régebben Zolival hármasban csináltuk ezt a Szárliget-Várgesztes kékszakaszt), de alapvetően nem sokra emlékeztem. A Mátyás-kútra viszont igen, ahova hamarosan odaértünk. Itt házikó is áll, meg kiépített pihenőség van, de mi most kihagytuk, nem kanyarodtunk oda. Itt 3 turisztent láttunk.
Hamarosan egy elágazás következett, ahol a kék kockán a Robinson-kunyhó romjai felé lehetett volna menni. Ezt is kihagytuk, viszont ez már eléggé piszkálja a fantáziámat. Főleg, hogy a neten semmiféle infót nem leltem róla, pedig ott még geokess rejtés is van, de a rejtő sem tudott a helyről semmi adatot. Hmmm, rejtélyes.... :-) Egyszer meg kéne nézni!

Szóval eztán a kéken haladtunk, kanyarogtunk és dagasztottunk szorgosan. Szuper rész az, ahol már Várgeszteshez közel egy apró alagútszerű ösvényre kell rákanyarodni. Ez egy vájatba visz, ahonnan fakultatíve fel lehet menni a Várgesztes fölé magasodó Zsigmond-kőre. Én nyilván felmentem, Peti viszont kihagyta. Sajnos sok örömöm nem telt benne: persze a kilátás pazar volt, de nem élveztem sokáig, mert a szél majd' letépett onnan. Művészi képeket próbálgatni sem volt sok kedvem ilyen körülmények között, ezért csak néhány hagyományos fotót sütöttem el, pl. ezt:

a Zsigmond-kövön
Aztán már mentem is lefelé. Peti egy kövön ücsörgött, majd mondta, hogy az imént embereket látott masírozni a fák között egy sziklafal felé. Elkukkantottunk mi is arra, és meg is találtuk a népeket: 4 ember már beszerelkezve falmászós cuccba, épp indultak egy mászófalon. Kicsit néztük őket, de mivel engem a helyükben zavart volna a közönség, elindultam le, majd Peti is követett. 

Leereszkedtünk a faluba, majd onnan még ellőttem visszafelé fotót a Zsigmond-kőre, melyen az imént még ott álltam:

a Zsigmond-kő lentről
Mellesleg ez a Zsiga-kő a mászók kedvelt helye, bár mi most a mászókat nem ezen a falon láttuk. De Várgesztes a falmászók között egy ismert és preferált hely. 

Várgesztesen természetesen meglátogattuk a kocsmát. A korához képest kihívóan öltözött kocsmáros néni - akinek nem épp karcsú és fiatal testén leopárdmintás cicanaci, magas szárú csizma és szintén leopárdmintás feszes felső figyelt - készségesen kiszolgált minket a kért pohár sörrel, két Jägerrel és forró csokival, amiket az egyik asztalnál térképet böngésztünkben el is szopogattunk. Nem vesztegeltünk olyan túl sokat, ez zömében az én ösztökélésemnek köszönhető [bár ennek megköszönésével Peti nem biztos, hogy egyetért :-)]. 

Mentünk tovább a kéken a vár felé. A célunk most az volt, hogy megtaláljuk az ún. Kisvárat. Peti ugyanis csinálja a Várak a Vértesben túramozgalmat, vagyis mondjuk úgy: van egy megkezdett papírja, amire egy ideje nem került új kód vagy pecsét :-) Most azonban, ha már úgyis itt járunk, meg kéne keresni ezt a várat. Nos, tudvalevő, hogy a Gesztesi vár a település domináns vára, viszont erről a Kisvárról szerintem az ide járó emberek 90%-a nem hallott. Utánanéztünk a neten a dolognak, és nem is csoda, ha nem túl ismert ez a "vár", ugyanis nincs ott semmilyen vár. Van egy fákkal benőtt domb, és ez a "vár". Emlékezetünkbe idéztük a leírást, hogy merre keressük, és felcaplattunk egy dombra. És voilá: ott figyelt egy fán a tábla, rajta a keresett kódszámmal. Na, ez is megvan.
Mellesleg a Kisvár dombjára felmásztamban sikerült megpillantanom idei első hóvirágomat, amit természetesen meg is örökítettem, íme:


Mentünk még egy kicsit a kéken, majd búcsút intve neki a sárga csíkra tértünk át. Ez vitt el minket Majkra, úgyhogy néhány km-en át a társunk volt.

Ezen a szakaszon végre sikerült őzet lencsevégre kapnom: jóval előttünk sétálgatott néhány az ösvényen, és még idejében megálltunk ahhoz, hogy ne vegyenek észre. A kis drágák annyira terepszínűek, hogy alig látszanak, s a fotót sem teszem most be ide, akinek kedve van, megnézheti a picasa webalbumomban. 
A hatalmas pocsolyákat kerülgetve még egy érdekes dolgot láttunk: egy gerinc hevert az avarban. Persze rögtön őzgerincnek kereszteltük el, és le is fotóztam:


Beszélgettünk, almáztunk, narancsoztunk, és hamarosan kereszteztük azt az utat, amin munkába menet nap mint nap elhaladok. Itt már Majk közelében jártunk, de még előtte útba ejtettük a bányászmúzeumot, melynek a létezését csak egy útjelző tábláról tudtuk. Kíváncsian vártam, miféle lesz: valami szabadtéri? Vagy fizetős kiépített? 
Az első látvány meglepő volt: lerobbant épületek, teljes elhagyatottság, ám továbbra is ott a felirat, hogy "Bányászmúzeum", és nyíl. Behatoltunk a kapun, de még mindig elhagyatottság, 70-es évekbeli szerelvények, halott levelek mindenfelé. Mentünk tovább, amerre a nyíl utasított, és észrevettünk egy modern autót és egy modern hapsit. Olyan volt, mintha a hapsi kiáltana valamit, s gondoltuk: a biztonsági őrrel hozott össze a jószerencsénk, nem packázunk hát, s megyünk tovább felé. Valóban ő volt, közölte, hogy nincs nyitva a múzeum, ő nem is tudja, hogyan s mikor van az nyitva, neki csak itt őriznie kell mindent. Majd bemutatta nekünk az autóját, aki szegény csűdig volt süllyedve a sárba, az ajtajai nyitva, és egy hosszú madzag lógott a fenekéből. Bizony, a biztonsági őr portyázás közben óvatlanul ráment egy alaposan felpuhult részre, s úgy elásta magát, hogy nem tudott kijönni az autó. Ezen már kézi erővel segíteni nem lehetett, így mi sem próbáltuk meg, de biztosított is minket a srác, hogy már jön a főnöke, és kihúzza. Így aztán a kerítésen keresztül megtekintettük a fúrógépeket, meg hogy mikor van nyitva a létesítmény, majd búcsút intve a bizt. őrnek a közeli Majk felé vettük az irányt. 

Majknak megintcsak története van, és ráadásul ez egy olyan hely, ahova én már jó ideje el akartam jutni. Most végre összejött!
Szóval Majk. A neten találtok több oldalt is, ami erről ír, én most csak nagyon röviden: ez igazából egy "puszta", ahol vannak hétvégi (?) házak, horgásztavak, de a fő látványosság az egykori kamalduli remeteség. Szerzetesek, némasági fogadalom és a többi, én most nem regélek többet, itt van néhány fotó:


Szóval hát eléggé hagyták lepukkanni a hely egy részét, viszont belépő ellenében körül lehet bent is nézni. Mi most nem akartunk bemenni, meg amúgy is csak március végétől látogatható az ojjektum, így jelenleg csak kívülről tekintettük meg. Érdekesség, hogy a torony bizonyos időnként dallamokat játszik.

Leballagtunk a tavakhoz, melyeket még, de már olvadó jég borított, távolról megszemléltük, ahogy egy autó elássa magát a puha sárban, majd indultunk tovább immár a végcélunk, Vértessomló felé. Ez már nem volt messze, dagasztottuk a sarat sarjerdőben, majd a falu előtt egy mezőn haladtunk át. Itt láttunk egy madarat, ami folyton leszállt a fűbe. Egy nem túl erős fotó sikeredett róla, amin talán látszik, hogy világos színű a madár, a szárnyai végei viszont feketék. De én nem tudom, milyen lehet, talán Attila kisegít:

a titokzatos madárka
Itt aztán már újra a faluban voltunk, a Mária-út és a piros csík közös irányításában. Megtekintettünk egy irtózatosan giccses házat, azaz az egyik oldalról eléggé rendben lett volna, amolyan füttyentésre méltó ház, de a másik oldalán elszörnyedtünk: márványszerű lépcsők, lampionok, és egy hatalmas fehér függöny felkötve, az alja odacsomózva, viszont a tetejét lengette a szél... Nem is tudom rendesen leírni, de olyan volt, mintha mondjuk egy görög ház nagy nyitott pavilonjában fehér függönyöket lengetne a szél egy forró nyári napon... Ez egy rengeteg méter magas függöny volt! 
Na, ezt a látványt is túléltük, és innen már csak az autóhoz caplattunk, és irány haza.

Hát ennyi. Remélem most sikerült viszonylag röviden összefoglalnom :-)
Ja, a fotóim: fotóim