A következő címkéjű bejegyzések mutatása: OKT. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: OKT. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. november 10., szombat

OKT Szendehelytől Romhányig

Amíg Diáék a Gömöri-karsztvidéken rótták a kilométereket, mi sem voltunk tétlenek. Dóri, Gábor (alias DóriApuka, nem rég írt már nekünk) és én a Szendehely-Katalinpuszta és Romhány közti kékszakasznak indultunk neki. Még 7 óra előtt találkoztunk a katalinpusztai kocsmában, ahol begyűjtöttük első aznapi pecsétünket. Nagy lendülettel indultunk a betonúton felfelé, az emelkedőnek, s alig vártuk, hogy a kék jelzés az erdőbe vezessen, hogy végre a természetbe vethessük magunkat. De a kék csak nem akart az erdőbe menni, csak néhányszáz méter megtétele után vettük észre, hogy bizony, rossz irányba indultunk. :) Tettünk hát egy tiszteletkört a faluban, majd a kocsma túloldalán megleltük a Naszály felé vezető kéket. Hirtelen emelkedett az ösvény, meredeken hatoltunk felfelé az erdőben, jó volt bemelegítésnek. Itt még picit hűvös volt, a levegő pedig nagyon párás, de a felhőtlen ég azt sugallta, a nap folyamán jó idő várható. Hamarosan lekívánkoztak ruházatunk külső rétegei, fokozatosan megváltunk a kabátoktól, polároktól. Az erdőben nem járt senki, csak a madarak, a talajon pedig sokfelé gombák bújtak elő az előző napok esői nyomán - idilli volt. Aztán egyszer csak valami számunkra egészen furcsával találkoztunk. Íme:




Pontosan! QR kódok! Az erdő közepén!! Két helyen is!!! Hogy mit keresnek itt, akkor még nem tudtuk, azóta utánanéztem, ezt találtam. Vigyázzatok, szubjektív hangvételű, provokatív fejezet következik! A Naszályon vezető Kincskereső Tanösvényen tehát a készítők bizonyos információkat, rövid kérdéseket és GPS koordinátákat QR-kódok formájában helyeztek el. A belinkelt cikkben ez olvasható: "Dobó István kiemelte: „Manapság a hétköznapok része a GPS és a kamerás mobiltelefon, valamint a QR-kód. Az erdőjárók sem mehetnek el a fejlesztések mellett és fontos, hogy alkalmazzuk ezeket, különösen, ha így az új generáció érdeklődését is felkelthetjük a természet iránt." Az első mondattal még egyet is értek, nem így a másodikkal. Mi az, hogy "az erdőjárók sem mehetnek el a fejlesztések mellett"??? Miért, mi lesz, ha egy erdőjárónak nem lesz okostelefonja vagy GPS-e?! Manapság kikerülni alig lehet ezeket a kütyüket, "hagyományos" (nem "okos") mobiltelefont vásárolni pedig már-már kuriózumnak számít (bevallom, nekem sem sikerült), mert szinte nincs is más. Elterjedtségük ellenére bőven el tudom képzelni az életet okostelefon és GPS nélkül, nem értem, miért gond az, ha valaki nem "trendi" ebből a szempontból. A hétköznapokban annyi irányból ömlenek felénk az említett technikai vívmányok reklámjai és alkalmazásai, hogy semmi szükség a további népszerűsítésükre (legalább is a felhasználók szempontjából). Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem hasznos eszközök ezek, mert okosan használva valóban azok. De úgy gondolom, az életnek nem minden területén hasznosak, és bizonyos, alapvetőbb tudás megszerzésével lesznek csak azok. Azt pedig kimondottan károsnak tartom, hogy a gyerekekben a tanösvény tulajdonképpen az említett kütyükre való ráutaltságot erősíti, sőt, kirekeszti azokat, akiknek nincs (!!!). Nyilván a készítők fejében az járhatott, hogy ma már mindenkinek van okostelefonja és GPS-e, minden gyerek tudja is használni, hát akkor használják őket értelmesen, hátha éppen ezen keresztül fogják megszeretni a természetet. De ennyire technokrata lenne már a társadalmunk, hogy egy fát az okostelefonon kell bemutatni a gyereknek ahhoz, hogy felfogja és érdekesnek találja? Rémisztő! Egy tanösvénynek inkább az egyszerű, természetes valóság élményét kellene átadni a gyerekeknek (és nem csak az információt, amit a QR-kód tartalmazhat betűről betűre!), hogy hogyan "működik" a természet, mik a természettel való harmonikus együttélés feltételei, hogyan lehet olvasni a természet jeleit saját érzékszervekkel. Arról már nem is beszélek, hogy azt sem árt megtapasztalni, milyen az élet térerő, elektromosság, műholdak nélkül... mert van olyan is, még ha ezt nem is ömlesztik ránk annyira, mint az okostelefont. Végül nem kis fokú ízléstelenségnek tartom ezeknek a fekete-fehér, randomizált sakktábláknak a kipecsételgetését egy erdőben; nem illik a kontextusba, csúnya. A vonalkód-leolvasó nem az erdőbe való, kész.
Ezen kicsit elmerengtünk, majd mentünk tovább. Az erdő tele volt gombával, nem győztünk csodálkozni. Nem lehet ez véletlen: az erdőben láthatóan sok korhadó, kidőlt fát ("holtfát") hagytak, amely kiváló tápanyagforrás sok gomba számára; a kedvező időjárás pedig adott volt.

Őzláb



Petrezselyemgomba
Az északi oldaláról tettük meg a Naszályra vezető út legmeredekebb részét. Kicsit sáros, kicsit sziklás, az avar miatt is csúszós volt az út, oda kellett figyelni. A csúcs alatti fennsíkon keveset időztünk a Naszályi-víznyelőbarlangnál. Itt már sütött a nap, de csak néhányat fotóztunk, mert tartottuk a tempót.


Naszályi-víznyelőbarlang

Ismét egy meredek emelkedő következett, de a végén már ott várt minket a csúcson lévő betontorony. Esztétikumának hosszas méltatása lehetetlen volna, meg sem próbálom. :) Csúcson élénk szél fogadott, így kicsit tovább mentünk és egy napos tisztáson tartottunk evős-ivós-fotózós pihenőt.


Napvirág
Lefelé megnéztük a Násznép-barlangot, külön odafigyelve a páfrányokra. A barlang közelében széttépett macskabagoly nyomait találtuk, hosszasan töprengtünk, ki végezhetett vele. A tollak még melegek és láthatóan egészségesek voltak, ami idegenkezűséget feltételez.

Macskabagoly volt
Násznép-barlang
Pikkelypáfrány
A Cserhát, félig még ködben
... és kicsit később
Egy darabig a gerincen haladtunk, ahonnan szép kilátás nyílt a Cserhátra. Ezután előbb meredek lejtő, majd egyre inkább szintben haladó út visz az erdőben Ősagárdra, második pecsételőhelyünkre. A falu szélén belevaló kakas fogadott minket: a baromfiudvarból felugrott a kerítésre, onnan kukorékolt ránk, megmutatta, ki az úr a háznál. :)

Kemény csávó

Ősagárd
A kocsmában pecsét, kis pihenés, szendvics, csoki, üdítő, és folytattuk. Úgy tűnt, tartjuk a kéktúra-füzetben a szakasz megtételéhez írt időt, ezért önbizalmunktól egy elágazásnál el is vétettük a kéket, de hamar korrigáltunk.




Ősagárdról kiérve szántóföldek mentén haladtunk sokáig, majd beértünk egy fiatal akácosba. Durva tájhasználat nyomait lehetett látni mindenhol, de az utak mentén a határok és az út jelölésére meghagyott öreg fák (tölgyek, cseresznyék, vadkörték) azt sejttették, az az út már elég régóta út, talán gyümölcsösök, szőlők mellett haladt még 150 éve.

Öreg cseresznye
Gomba a fa tövéről
Keresztes pók
Öreg vadkörte koronája
Őszi kikerics
Tölgy hagyásfa
Kiértünk egy tisztásra, ahonnan a környéket jobban szemügyre vehettük. Az őszi lombok színeiben innen lehetett igazán gyönyörködni, engem főleg a juharok sárga tömege nyűgözött le. Egy nagy kanyar után értünk be Felsőpetényre, ahol rövid időre megint kocsma-üzemmódba kapcsoltunk (módjával, persze). Itt a füzet szerint figyelni kellett, nehogy véletlenül a régi kéken folytassuk az utat Alsópetény felé, de a friss kék példásan fel volt festve, esélyünk sem igen volt eltévedni.

Mezei juhar


Alsópetény felé szintén nagyon mesterséges tájban haladtunk, mezőgazdasági területek, telepített fenyvesek és akácosok közt. A falu előtt egy nagy legelőt találtunk házi bivallyal, rackajuhval, bionak tűnő gazdasággal - tetszett! A faluban elméláztunk néhány házon, majd hamar bevettük magunkat a kocsmába, ahol pecsét a várt ránk. Onnan kiérve egy út menti hirdetőtáblán találtunk még egy pecsétet, szóval aki meg akarja úszni a kocsmát, annak van alternatíva, de nem éri meg. :)

Zsidócseresznye
Házi bivaly
Rackajuh
Istálló
Az egyik falusi háznál pedig Dóri kiszúrta a nap giccsét, íme.

Madarász kertitörpe
Alsópetény és Romhány között a Cserhát egy kisebb tömbjét kell áthágni, ennek megfelelően újra emelkedtünk. Szerencsére itt azért természetesebb a táj az előbbi akácosoknál, gyertyános-tölgyesek, bükkösök között haladt az út, még ha néha erdőirtás is vegyül közé. A közelben van egy szelídgesztenyés is, sajnos a kék nem érinti, pedig lett volna kedvünk némi szürethez.

Fel is út, le is út
Romhány felé
Romhány határába már szép, meleg, esti fények közt értünk. A faluban letettük magunkat a kocsmában, pecsételtünk, ünnepeltük a 32 km-t, amit a tervek szerinti tempóban teljesítettünk.

2012. november 1., csütörtök

OKT: Visegrád - Dobogókő

Meglepő módon ez a viszonylag jól megközelíthető, ámde mégis szép szakasz még pecsét nélkül árválkodott Dóri füzetében, és nekem is csak a Sikárosi-erdészház és a Dobogókő volt kipipálva. (Bezzeg Diáéknak már megvolt, írtak is róla.) Egy őszies pénteken (?) ezért a Visegrádi-hegységre helyeztük a célkeresztet: irány Visegrád!
Viszonylag későn, 9 óra tájban szálltunk le a buszról a Nagymarosra induló komp kikötőjében, a pénztárnál rögtön pecsételhettünk. A Duna-parton meglepően hideg fogadott minket, élénk szél is csökkentette a hőérzetünket, így határozott tempóban indultunk el a kék mentén a vár felé. A városban találtunk egy szép házat, amelyet a molnárfecskék is nagyon díjaztak, sorakoztak rajta a fészkek. Ritka látvány ez ma már!

A visegrádi fecskés ház



A lakott részekről kiérve a kálváriát érintettük. Egy kiszáradt fán egy nagy fakopáncs kopogott, mi pedig már nem fáztunk.

Kálvária

Nagy fakopáncs

A Fellegvár felé
A várnál sajnos nem kellett pecsételni, pedig a helyhez igazán illett volna egy check-point. Ehelyett tovább mentünk a Nagy-Villámhoz. Nem volt egyértelmű, hol rejtőzhet a pecsét, talán két büfészerűség is volt ott rögtön, de mindkettő zárva. Aztán kicsit messzebb, a Nagy-Villám nevű hegy északi részén, egy dombtetőn, a szintén zárva tartó Nagyvillám Étteremben érdeklődtünk egy helyi dolgozótól - szerencsére jó helyen jártunk, náluk volt a pecsét. Az étterem amúgy elég imponálóan néz ki, hétköznapiság és egyszerűség legapróbb gyanúját is próbálja elhessegetni a látogatóból. Valójában hangulatos helynek tűnt, a gyógynövényes kertjük pedig kimondottan tetszett.

Ruta

Nagyvillám étterem

A közelben van a Nagyvillám bobpálya, ezt is megcsodáltuk. (Vártuk, hogy jöjjön Bobby Ewing, de nem jött.)

Bobpálya

Innentől jórészt erdőben haladtunk. Nagyon szépek voltak a színeződő lombok, főleg a barkócaberkenyéket figyeltük áhitattal. Néhány km megtétele után kezdtünk megéhezni, ezért amikor felértünk egy nagyobb emelkedőn hegytetőnek tűnő pozícióba (a Borjú-főre), egy barátságos kis tisztáson tízóraihoz láttunk. Kicsit még mindig hűvös volt, és az is maradt egész nap. A köd kezdett picit felszállni, de még mindig messze nem voltak ideálisak a fényviszonyok fotózáshoz, ezért sem készült olyan sok kép ezen a túrán. Érdekes módon a szirti gyöngyvessző, egy szórványos előfordulású, sziklai cserjefaj, éppen virágzott és bimbókat hozott, akár tavasszal.

Szirti gyöngyvessző

Kilátás

Az erdőben amúgy többfelé dolgozott az erdészet, dőltek a fák...





Nem sokára néhány rétet érintettünk, ahol kicsit elbogarásztuk az időt.

Lómenta

Szádor

Dóri a réten :)

A Nagy-Villám után a Pap-réten kellett pecsételnünk, viszont sajnos a ládikóban nem találtunk tintapárnát a pecsét mellett. Elsőre megszeppentünk, hiszen nálunk sem volt párna, de aztán beindult a fantáziánk. Érett szedret kezdtünk keresni, az elég jól fog - gondoltuk. De a szedrek sajnos még kemények és pirosak voltak. De a Természet nem hagyott minket cserben: találtunk egy tintagombát! Leszedtük, és a kalapjából kifacsart, sötét nedvbe mártogattuk a pecsétet, azzal próbáltunk minél esztétikusabban igazolni ittjártunkat. A végére egész jól ment.

Pecsételés a tintagombával 1...

...2

Így sikerült

A Pap-rét után Pilisszentlászlón a kocsmában pecsételtünk, de nem tértünk be hosszabb időre, mert fogytán volt az idő. Innen erdőben haladtunk, egy idő után a Bükkös-patak völgyében. Egy sziklán az előttünk arra járó, jó kedvű túrázók kavicsokat pakoltak egymásra, s mivel mi is a jó kedvű túrázók közé soroltuk magunkat, csatlakoztunk a közös alkotáshoz.

Bükkös-patak




A közös mű
Kő kövön maradt :)

A sikárosi erdészház pecsételőhelye következett, ahol pihenőt tartottunk, utána viszont szaporáznunk kellett lépteinket, mert közelgett az este. Az erdészház után van egy terelés, a régi kék jelzés helyett (a táblák szerint) piroson kell haladni az erdészet tevékenysége miatt. A valóságban azonban a kéket átfestették úgy, hogy kövesse a piros jelzést, így nem kell letérni a kékről, lehet követni a friss, ropogós, kék sávot. Ez a kék meredeken emelkedik Dobogókőig, mi "húzóra" lenyomtuk, bár a végén már éreztük a lábainkat.
Megérkeztünk Dobogókőre, amely végcélunk és aznapi utolsó pecsételőhelyünk volt. Már előző nap este óta a turistaház híres, almás pitéjéről és forralt boráról álmodoztunk, ehhez képest egyik sem állt rendelkezésre, sőt, a megfáradt vándoroknak oly' jól eső vendéglátói meleg fogadtatás is hiánycikk volt aznap. Nagy nehezen azért erőltetett a pincérlány egy kis mosolyt az arcára, amikor rendeltünk teát, de ezt még gyakorolnia kell. Valamit enni is akartunk, Dóri igen gusztusos hagymakrémlevest választott cipóban, én húslevest, ami kellemes meglepetésemre vadhúsból készült. A levesek jók voltak, az áruk is tűrhető, a teát azonban nem javaslom: bár nem emlékszem pontosan, de a tea ára a térfogat arányában kb. annyi lehetett, mint a leves.
Hagymaleves cipóban
Azért jó túra volt, szerencsére olyan napot fogtunk ki, amikor nincs elárasztva Dobogókő környéke a kirándulók tömegével.