OKT: Visegrád - Dobogókő

Meglepő módon ez a viszonylag jól megközelíthető, ámde mégis szép szakasz még pecsét nélkül árválkodott Dóri füzetében, és nekem is csak a Sikárosi-erdészház és a Dobogókő volt kipipálva. (Bezzeg Diáéknak már megvolt, írtak is róla.) Egy őszies pénteken (?) ezért a Visegrádi-hegységre helyeztük a célkeresztet: irány Visegrád!

Viszonylag későn, 9 óra tájban szálltunk le a buszról a Nagymarosra induló komp kikötőjében, a pénztárnál rögtön pecsételhettünk. A Duna-parton meglepően hideg fogadott minket, élénk szél is csökkentette a hőérzetünket, így határozott tempóban indultunk el a kék mentén a vár felé. A városban találtunk egy szép házat, amelyet a molnárfecskék is nagyon díjaztak, sorakoztak rajta a fészkek. Ritka látvány ez ma már!

A visegrádi fecskés ház

A lakott részekről kiérve a kálváriát érintettük. Egy kiszáradt fán egy nagy fakopáncs kopogott, mi pedig már nem fáztunk.

Kálvária

Nagy fakopáncs

A Fellegvár felé

A várnál sajnos nem kellett pecsételni, pedig a helyhez igazán illett volna egy check-point. Ehelyett tovább mentünk a Nagy-Villámhoz. Nem volt egyértelmű, hol rejtőzhet a pecsét, talán két büfészerűség is volt ott rögtön, de mindkettő zárva. Aztán kicsit messzebb, a Nagy-Villám nevű hegy északi részén, egy dombtetőn, a szintén zárva tartó Nagyvillám Étteremben érdeklődtünk egy helyi dolgozótól - szerencsére jó helyen jártunk, náluk volt a pecsét. Az étterem amúgy elég imponálóan néz ki, hétköznapiság és egyszerűség legapróbb gyanúját is próbálja elhessegetni a látogatóból. Valójában hangulatos helynek tűnt, a gyógynövényes kertjük pedig kimondottan tetszett.

Ruta

Nagyvillám étterem

A közelben van a Nagyvillám bobpálya, ezt is megcsodáltuk. (Vártuk, hogy jöjjön Bobby Ewing, de nem jött.)

Bobpálya

Innentől jórészt erdőben haladtunk. Nagyon szépek voltak a színeződő lombok, főleg a barkócaberkenyéket figyeltük áhitattal. Néhány km megtétele után kezdtünk megéhezni, ezért amikor felértünk egy nagyobb emelkedőn hegytetőnek tűnő pozícióba (a Borjú-főre), egy barátságos kis tisztáson tízóraihoz láttunk. Kicsit még mindig hűvös volt, és az is maradt egész nap. A köd kezdett picit felszállni, de még mindig messze nem voltak ideálisak a fényviszonyok fotózáshoz, ezért sem készült olyan sok kép ezen a túrán. Érdekes módon a szirti gyöngyvessző, egy szórványos előfordulású, sziklai cserjefaj, éppen virágzott és bimbókat hozott, akár tavasszal.

Szirti gyöngyvessző

Kilátás

Az erdőben amúgy többfelé dolgozott az erdészet, dőltek a fák...

Nem sokára néhány rétet érintettünk, ahol kicsit elbogarásztuk az időt.

Lómenta

Szádor

Dóri a réten :)

A Nagy-Villám után a Pap-réten kellett pecsételnünk, viszont sajnos a ládikóban nem találtunk tintapárnát a pecsét mellett. Elsőre megszeppentünk, hiszen nálunk sem volt párna, de aztán beindult a fantáziánk. Érett szedret kezdtünk keresni, az elég jól fog - gondoltuk. De a szedrek sajnos még kemények és pirosak voltak. De a Természet nem hagyott minket cserben: találtunk egy tintagombát! Leszedtük, és a kalapjából kifacsart, sötét nedvbe mártogattuk a pecsétet, azzal próbáltunk minél esztétikusabban igazolni ittjártunkat. A végére egész jól ment.

Pecsételés a tintagombával 1...

...2

Így sikerült

A Pap-rét után Pilisszentlászlón a kocsmában pecsételtünk, de nem tértünk be hosszabb időre, mert fogytán volt az idő. Innen erdőben haladtunk, egy idő után a Bükkös-patak völgyében. Egy sziklán az előttünk arra járó, jó kedvű túrázók kavicsokat pakoltak egymásra, s mivel mi is a jó kedvű túrázók közé soroltuk magunkat, csatlakoztunk a közös alkotáshoz.

Bükkös-patak

A közös mű

Kő kövön maradt :)

A sikárosi erdészház pecsételőhelye következett, ahol pihenőt tartottunk, utána viszont szaporáznunk kellett lépteinket, mert közelgett az este. Az erdészház után van egy terelés, a régi kék jelzés helyett (a táblák szerint) piroson kell haladni az erdészet tevékenysége miatt. A valóságban azonban a kéket átfestették úgy, hogy kövesse a piros jelzést, így nem kell letérni a kékről, lehet követni a friss, ropogós, kék sávot. Ez a kék meredeken emelkedik Dobogókőig, mi "húzóra" lenyomtuk, bár a végén már éreztük a lábainkat.

Megérkeztünk Dobogókőre, amely végcélunk és aznapi utolsó pecsételőhelyünk volt. Már előző nap este óta a turistaház híres, almás pitéjéről és forralt boráról álmodoztunk, ehhez képest egyik sem állt rendelkezésre, sőt, a megfáradt vándoroknak oly' jól eső vendéglátói meleg fogadtatás is hiánycikk volt aznap. Nagy nehezen azért erőltetett a pincérlány egy kis mosolyt az arcára, amikor rendeltünk teát, de ezt még gyakorolnia kell. Valamit enni is akartunk, Dóri igen gusztusos hagymakrémlevest választott cipóban, én húslevest, ami kellemes meglepetésemre vadhúsból készült. A levesek jók voltak, az áruk is tűrhető, a teát azonban nem javaslom: bár nem emlékszem pontosan, de a tea ára a térfogat arányában kb. annyi lehetett, mint a leves.

Hagymaleves cipóban

Azért jó túra volt, szerencsére olyan napot fogtunk ki, amikor nincs elárasztva Dobogókő környéke a kirándulók tömegével.

Dobogókőtől Visegrádig

Ez a túra a kéktúra 16. sz. szakaszának teljesítése céljából szerveződött, nevezetesen épp 6. hónap 16-án. A szervező egy MTSZ szakosztály volt, akikhez a jó ismeretség révén csatlakoztunk Petivel. S elhívtam még Zoltánékat is, kik szerencsére csatlakozni tudtak szintén. Így aztán a Batyin gyűltünk össze, majd onnan - HÉV nem járván - pótló busszal mentünk a Szentlélek térig, ahonnan HÉV-eztünk Pomázig, ahonnan buszoztunk Dobogókőig. Pofonegyszerű :-)

A túrát egy kis eszem-iszommal kezdtük az Eötvös menházban. Került frissen sütött meleg pogácsa, ilyen-olyan piák s jégkrém is. Néhányan megnézték a kilátást, pecsételtünk, aztán nekikezdtünk a mai 24 km-ünknek. Látszott, jó meleg lesz ma.

turbánliliom (köszönet a meghatározásért Gamandornak!)

 Hamarosan szembesültünk vele, hogy micsoda kavarc van a kékkel ezen a szakaszon. Egy helyen kint figyelt egy régi tábla, ami tájékoztatott minket, hogy vadvédelem miatt egyes helyeket körbekerítettek, s így eltérítették a kéket is. A szöveg 2006-ban kelt, s 3-4 éves intervallumot ígértek. Némi tanakodás után a régi kék utat választottuk. Én kényelmes módon abszolút nem kapcsolódtam be az útkeresésbe vagy a döntésbe, csak követtem a többieket. 

Az út igen kacifántos lett, s egyhelyütt nekivágtunk egy lejtős dzsungeles résznek. Nem volt egyértelmű, erre kell-e menni, de végül leereszkedtünk mind, bár szétszakadozva. A szakadás nemcsak csapatunkat érintette, hanem a gatyómat is: egy megcsúszás és majdnem seggreülés során egy hegyes kis ág került a popóm alá, s jóval később derült ki, hogy kilyukasztotta a nacimat :-)

tanakodás: biztos ezen a dzsindzsáson kell menni?

A Sikárosi erdészháznál lévő pecsételőhelyhez végül talán nem a hivatalos kéken jutottunk, hát elég zavaros volt az a szakasz. Ez a hely ismerős volt nekem, már volt innen két maszatos pecsétem, de arra nem emlékeztem, kikkel mikor jártam itt. Most pecsételtem egy jót.

(Közbevetés: emlékeim halványodnak, mert több hét elteltével próbálom most innen folytatni a beszámolót.)

Úgy rémlik, jó melegünk volt. Akadt időnként pici vadszeder, vedeltük a vizet, s mérsékeltebben fogyasztottuk a Peti által legutóbb Németországból hozott feketeribizli likőrt, ami legtöbbeknek felettébb ízlett.
Pilisszentlászlót megközelítve egy kékkút csábított minket magához, ahol arcot is hűsítettünk bőszen a gyomor mellett. Lent a faluban lehűsöltünk a Gesztenyés kocsmánál, itt leltük meg ugyanis a kékpecsétet, valamint a Holló-kőtől Vörös-kőig tartó túra pecsétjét. Erről a túráról egyébként jelenleg még mit sem tudok, de benyomtam ezt is bőszen.
Ja, azt elfelejtettem említeni, hogy Dobogókőn is volt egy szép pecsét ráadásban.

P.szentlászló után több részre szakadt a csapat. Egyeseknek elég volt ennyi mára, ők talán busszal távoztak el. Két ember egy másik útvonalon ment, mert egy számukra szép részt meg akartak nézni. Mi többiek haladtunk tova a kéken. Itt egy rendkívül hosszú emelkedős útszakasz következett, ahol Petivel le is szakadtunk a néptől. Tepertünk felfelé, mikor is egyik kanyar után Zolltánékra bukkantuk, kik a fűben pihegtek. Mondták, ők most leszakadnak, visszamennek Szentlászlóra, s haza. Ennek egészségügyi okai éppúgy voltak, mint időbeli (a túra meglehetősen elhúzódott, jó lassan haladtunk). Így aztán magunkra szedtük az infót, amit majd a túravezetővel közölnünk kell (nevezetesen hogy Zoliékat már ne keressék), tőlük érzelgős búcsút vettünk, s tepertünk tova.

Próbáltam Zsoltit elérni telefonon, s szólni, hogy ne várjanak meg minket, menjenek csak tovább, de nem volt térerőm. Ám a következő pecsételőhelyen, a Pap-réti erdészháznál beértük őket. Ez volt kijelölve ebédelőhelynek, jóllehet bőven délután volt már. Némi pihenészés után immár együtt haladtunk tova.

boldog egymásra találás a Pap-réti erdészháznál :-)

Ez után egy szép rész következik: néhány helyen megritkulnak a fák, és kilátás nyílik a dús erdős dombokra, s a Dunára. Csudaszép! Elvileg elcaplattunk az Urak Asztala mellett (én nem láttam), majd a Moli-pihenőnél megálltunk (nevét kapta Molnár Lajosról, akinek itt van emléktáblája). Itt épp remek panoráma is volt, s én egy meleg kőre hevertem, majd Zsolti mesélni kezdte x évvel ezelőtti bringatúráját a Duna fekete-erdei forrásától Passauig, s mélyen elbűvölt az élmény, hogy látta a Dunát olyan aprónak, hogy át lehet lépni! Ábrándozásomból Peti "indulás, lányok!" kiáltása tépett ki (mely Zsoltinak és nekem szólt), így indultunk is.

kilátás a Moli-pihenőtől

Legközelebb a Borjú-fői kilátóhelynél álltunk meg néhány fotó erejéig. Hát ez rettenet szép hely! Itt Erika felajánlotta, hogy csinál Petiről és rólam közös fotót, így egymást átkarolva és csiklandozva vigyorogtunk a gépbe.
Nem sokkal odébb Zsolti érdekes látványra hívta fel figyelmünket: egy erdei pucsító nőre! Íme, ő az:

Nagyon érdekes volt :-D

Legközelebb egy rétnél tartottunk egy apró pihit, ahol állítólag Erika x éve elhagyta a szemüvegét, s most is megpróbálta megtalálni :-)) Ittunk, ettünk Leszarom szőlőcukrot (érdemes megnézni a képet!), fotóztunk szarvasbogarat, Peti fincsi izzadtságával megtáplált egy lepkét, majd mentünk tova, s hamarosan ott találtuk magunkat a Nagy-Villám turistaháznál, mely pecsételőhely egyaránt. Na, ez egy roppant impozáns építmény, s nem is egy occsó hely - épp esküvő is zajlott ott, teli volt minden puccos emberkével. Itt letelepedtünk egy asztalhoz, s ki fröccsöt, ki sört, ki paradicsomlevet (természetesen Zsolti), ki limonádét (ezt én!) fogyasztott. A limó eszméletlen jó volt, nagyon szép gusztusos (benne mentalevél, citrom és lime), és persze drága (450 Ft). De meglehetősen jól esett!

Kavarogtunk kicsit a kéket keresve, majd rálelve lecaplattunk Visegrádra. Az útvonalunk átvitt a Salamon-tornyon, majd lent találtuk magunkat a Duna mellett. Erika ellenőrizte a buszmenetrendet, majd a kompnál benyomtuk az uccsó pecsétünket, aztán ki lángos, ki sült hal után áhítozva keresni kezdtünk valami szerényebb étkezőhelyet. Némileg odább bukkantunk rá, majd gyorsan kellett fogyasztani, mert hamarosan jött a busz. Peti nem óhajtott falni (gyönyörű nagy és finom sült halad kapott!), így úgy döntöttünk, mi majd a következő busszal megyünk. Elköszöntek tőlünk a többiek, s eltávoztak. Kisvártatva Zsolti futott vissza hozzánk: elnézték a buszt, van még kb. 20 percünk. Na, tök jó! Így azt még mi is elérjük :-)

Így aztán még Pomázig együtt buszoztunk, majd Pomáztól a Szentlélek térig együtt HÉV-eztünk túratársainkkal, s ezalatt többek között megtudtuk, hogy Zsolti meg tudja nyalni a saját orrlyukát :-D Itt vettünk mára búcsút, majd mi még busszal, gyalog, vonattal és kocsival jutottunk haza éjjel kicsi házunkba.

Szép helyek vannak a Pilisben és Visegrádi-hegységben, azt kell mondanom!
Itt nézhetitek összes fotómat (36 db).