Kék krónika-az utolsó nap

Kékezésünk utolsó napján ragyogó napsütésre ébredtünk. Úgy gondolom, ez előző napokkal ellentétben, most mindenki ügyelt a pontos kelésre. Jól tudtuk, hogy 8-kor nyit a kincset érő bolt, no meg..."A vonat nem vááááár..." (bocsánat :D). Szépen kisorjáztunk a sátrainkból, megmártottuk szandálos lábainkat a néhol még harmatos fűben és lassan szedelőzködni kezdtünk.

Ez másabb ébredés volt, mint a korábbiak. Kicsit túl modern...ami egy faluhoz persze kicsit túlzásnak tűnhet, ám az erdő csendjéhez és meghittségéhez képest nagyon is helyénvaló. Talán sosem volt olyan nyugodt, szép ébredésem, mint az erdőben. No, de örülni kellett Aranka néni vendégszeretetének és én értékeltem is!

Mindnyájan összeraktuk a motyónkat, elcsomagoltuk a sátrakat és hátul távoztunk. Virtuálisan elbúcsúztunk Aranka nénitől, amolyan integetősen...megőrizzük őt jó emlékezetünkben! :)

Reggel Makkoshotykán

A bolt előtt hatalmas tömeg fogadott minket. 2 csoportra oszolva vettük be az ellátmányt biztosító kincsesbányát. Mindenki felszerelkezett csokival, jégkrémmel (alapvető élelmiszerek)...na és ott volt az az 50 forintos kakaós csiga, ami elvileg már másnapos volt, no de milyen finom... talán sosem ettem még ennyire kakaós és ennyire puha és kalácsos kakaós csigát...egyszerűen zseniális volt. 

A reggelit azonban nem a bolt előtt költöttük el, szerencsére. 

Elindultunk a kék úton, kedves reggelizőhely reményében és nem is kellett rá sokat várnunk. Miután egy ház kékkel fémjelzett, romantikus kis kapuján áthaladtunk, elérkeztünk a Meczner-kúriához (nevezzük inkább kriptának vagy mauzóleumnak :) - Zollltán). Páratlan kis hely volt. Na jó, kúria...de a kúriák között igenis csinos. Még sátorozóhelynek is remek. Ha valaki esetleg nem lenne olyan szerencsés, mint mi, a sátorhely keresésében, hát ne ijedjen meg. Csak haladjon idáig, s itt talál remek füves placcot, fából ácsolt székeket és némi virágot is. Ja, és kis harangot is :) 

A reggeli közben/után Diával igyekeztünk megfejteni a homlokzaton nyugvó táblát, mert vesszők hiányában nem találtuk teljesen egyértelműnek. Magyar irodalom-,és nyelv érettségiben is jól mutatna:

Kék út

A Meczner-kúria (mauzóleum)homlokzata, ama ominózis táblájával :)

Reggeli pillanatok :)

A kúria (kripta - bocs, befejeztem :) Jót nevettem, ám emellett abszolút igazat adok Zollltánnak: ez nem lakhely volt, hanem sírhely! Dijavótam s leszek :-) után kis emelkedőt másztunk meg, akácok mellett haladtunk. Néhol igen szűkös volt az ösvény, legalább illett a reggeli hangulathoz. Innen egy szántóra értünk, ahol kutyaösvény szerűen volt kitaposva a kék út. Láttam, ez Diának igen tetszik, és valóban nagyon jópofa volt, hogy túrás lábnyomok micsoda ösvényt jártak az érintetlen talajban.

Kutyaösvény-kék

 Túljutva ezen a szakaszon érdekes dologgal találkoztunk, mert hogy ketten kétfelé láttuk az utat és mindkettőnknek igaza volt. Az egyik jelzéssor az út mentén haladó kökénybokrokra volt festve, viszont egy távolabbi nagy fán is kék jel díszlett. A jövő vándorainak tartozunk annyival, hogy megosszuk, a kökényes mellett haladó út biztosan célba ér, így nem lesz rossz választás.

Kukoricás mellé értünk és itt vettünk észre egy igen profi kis leshelyet egy magas tölgyre építve. Létra vitt fel és igen jól meg volt ácsolva. Kényelmesen elférhettünk volna odafent mind a 4-en és én kívánkoztam is fel, viszont ott volt már bennem is a hazautazás érzése, és úgy gondolom, a többiekben is. Ezért hát továbbmentünk, pedig most de szívesen megmásznám ezt a lest :) majd legközelebb...

Ezt követően irtásokon vezetett át utunk. Az elkerített erdőterületeken kapukon át közlekedtünk. Csaknem 3 km alatt értünk el a Cirkáló tanyához, ami hosszas leírást kíván tőlem.

Személyes küldetésemnek érzem a tanyasi élet oltalmát, úgyhogy kicsit szentimentálisra engedem a figurát. heles :-)

Képzeljetek el egy hatalmas területet...jobb oldalon fent szántó, vagy kaszáló...mindenesetre takarmányföld az állatoknak. 1-2 ácsorgó lovacska. Közelebb érve fehérre meszelt tanyasi ház, az az igazi...mellette kút, sok-sok mezőgazdasági gép, istálló az állatoknak, néhol egy két kandikáló virág, no nem rendbe ültetve..hanem igazi "parasztkert", mindenhol egy kis színfolt. Bónuszként egy rakat barátságos, ólból kikandikálós, élénk kecske és egy fél tucat kiskutya. 

Ha mélyen magamba nézek, a lelkem egy nagy-nagy része élne ilyen helyen. Állatok között, harmóniában, korán kelve, aktívan, egészségesen, nem pedig büdös városok undorító utcái és emberei között, akiktől ez néha h*nyok. 

Szívesen hajkurásznék be állatokat az esőben és figyelném a veteményesem felcseperedését. Nem elszigetelve, meg elbutulva! Nagyon is értelmesen! Sokan mondják, hogy a tanyasi életmód fenntarthatatlan. Szerintem viszont ez az egyetlen, ami fenntartható! Befejezem...mert ez egy külön blogbejegyzés lehetne. Köszönöm, Dóri, hogy megosztod mély érzéseidet a témáról, ez is remek színfolt a blogunkban, és értékes ismeret rólad, mint ahogy minden ember ilyetén gondolatai értékesek!

Válogatás a cirkáló tanya képeiből 

Szóval amikor még csak közelítettünk, észre sem vettük azt a csokornyi kis plüsskutyát, aki tőlünk néhány méterre játszadozott, annyira sok volt az információ, olyan sok mindent lehetett csodálni. Aztán végre megleltük a pecsétlakot és feltűntek a kis ebek is. Az anyukájuk jelezte, hogy ő ugyan a pajtában van, de tökéletesen tisztában van vele, hogy megérkeztünk és viselkedjünk is ennek megfelelően. Azt hiszem ez elvárható egy kutyától, úgyhogy rendesen lecuccoltunk , benyomtuk a Cirkáló tanya pecsétjét és ki kecskét etetett, ki kutyát simogatott, ki mindkettőt űzte. Itt készült Diáról egy igazán helyes kép, Micivel, a kecskék képviselőjével. Később aztán sorban bukkantak ki a kecske fejek a friss szénával tömött pajtából, akik örömmel fogadták Dia gondoskodását. 

A kölyökkutyusok eleinte igen félénkek voltak, nem is nagyon kívántak odamerészkedni hozzánk. Én, mint kutyabolond, azonnal extázisba kerültem...régen fogtam már pici kutyát, azt hiszem az idő múlását is elfelejtettem érzékelni. Lassan rájöttek, hogy az ismerkedés mindenképp megéri, mert lehet szopizni az idegenek ujjait, akik még ráadásul simogatnak és kedvesen becéznek is. Szóval végül már ott tartottunk, hogy a kutyák háton feküdtek, zsiványkodtak, játszottak. Teljesen belopták magukat a szívembe. De leginkább azzal, hogy nem is próbáltak meg utánunk jönni. A falka összetartott :) A bolha-témát a békesség kedvéért hanyagoljuk :-D

Az utunk ezt követő szakasza már nem tartogatott ilyen kiugró eseményeket. Szép volt az erdő, csodás volt  a klímája, töltődtünk mindannyian, de ott volt már az indulás szele. Elhaladtunk a Rákóczi-fa mellett is, íme egy kép róla:

Rákóczi-fa

Hullámvasutaztunk, fel-le, fel-le, míg egy nagyobb emelkedő bevétele után olyan járatlan bozótosban lyukadtunk ki, hogy el sem akartuk hinni, hogy jó helyen vagyunk. A kék jelzés nem, hogy nem volt egyértelmű...NEM volt. Azaz, hogy volt 1 db, de pont a táv felénél, ahol a kevéssé viharvert túrázó inkább visszavonulót fúj, vagy megmagyarázza magának, hogy valahol irányt tévesztett...szóval kúszás, mászás, törpejárás...majd végül megtépetten, de nem lankadva érkeztünk meg a Bányi-nyereghez. 

Utunk közben rengeteg szúnyog gyötört minket, ha egy percre is megálltunk, irdatlan vérszívás áldozatai lettünk...

Szúnyog...mozgásban tart :D

Innen nem fordultunk fel a pecsételőhelyhez, ahogyan azt a füzet jelzi, mert a csapat nagy része már bírt ezzel az igazolással, hanem elbúcsúzva a kéktől a piros kereszten Sátoraljaújhely és egy Dia által felajánlott finom ebéd felé vettük az irányt. A pecsét egyébként is oda-vissza 2 km-es aszfaltutat jelentett volna, ami nem volt sem izgi, sem erdei ösvényhez mérhető, akinek pedig hiányzott, jövőre (vagy még idén? :)) úgy is visszatér ide. Mi, a többiek, ekkor már tudtuk, hogy a piros kereszt egy brutális emelkedővel egyenlő. Nem az utálom fajtával, hanem amin jó felmászni, de attól még emelkedő, nem is gyenge. Ezért ittunk, volt aki előbányászott egy csokit és így készült. Nekivágtunk. Kifulladva, kipirosodva, de azt hiszem elégedetten értünk fel mindannyian a Nagy-Nyugodóhoz, ami már Sátoraljaújhely felett magasodott. 

Itt találkoztunk össze újra Idivel, aki elmesélte, hogy a számunkra is melegen ajánlott kocsmárosnéninél kapott szállást Makkoshotykán. Elmesélte a jó vendéglátást, a hirtelen betoppanás ellenére is szívesen készített haluskát mit...?, az esti, nénikkel való borozást. Jó volt hallgatni! :)

A Nagy-nyugodó táblája

Erős lejtőt vett az utunk és lassan már Sátoraljaújhely aszfaltját tapostuk. Tipikus oldalba épített nyaralónak tűnő újgazdag negyed, hatalmas házak, ugatós kutyák. 

A célfotónk elkészítéséhez épp remek hely adódott, így éltünk vele. 

Közben beszélgettünk, fosókát legelésztünk az egyik fáról. Dia újra felhozta a beígért ebédmeghívását és mindenki örömmel el is fogadta. Diától annyira szép volt ez a gesztus és nekem az tetszett igazán, amennyire természetes volt ez neki. Dijának erre azért volt lehetősége, mert a munkahelye SZÉP-kártyát biztosított neki, így ezzel ő SZÉP gesztust tudott tenni :-D

Azt mondta sokszor megesett már vele is, hogy örömmel hívták meg erre-arra és kapott ezt-azt önzetlenül, tiszta szívvel és most örül, hogy ő is viszonozhatja ezt valakinek, most épp nekünk :)

Tényleg szívből jövő volt. Számomra nem okoz gondot mások önként felajánlott segítségének elfogadása, legyen szó kajáról, fuvarról, kölcsöncuccról stb., és szerintem így van ez jól! Ha segítség adódik, fogadjuk el, így könnyebben boldogulunk! Szerencsére az is természetes számomra, hogy én is ugyanígy adok segítséget, ha tudok. Így a SEGÍTSÉG körbejár, és így van ez jól, ne is pihenjen :-)

Mellesleg Sátoraljaújhely egészen kihalt volt, de a sétálóutcában így is akadtunk olyan helyre, ahol Dia el tudta fogadtatni a kártyáját, így lezuttyantunk. Mind az öten jól beebédeltünk és beitókáztunk, majd teli hassal nekiindultunk a 15:40-es vonatnak. A húsról azért megállapítható, hogy száraz volt és durván sós. A rántott sajt pedig...hát kicsit túlzás a sajt... :D Dia átadta észrevételeinket és már indultunk is. Én aztán igazán nem vagyok egy finnyás alkat, de az nekem is feltűnt itt, hogy az ételek hagynak némi kívánnivalót. Ám ez számunkra, kiknek gyomra kicsit elszokott a meleg főtt kajától, most cseppet sem okozott gondot, ellenkezőleg: örömmel láttunk hozzá a sós husi, hideg sajt, éretlen paradicsom fogyasztásának! No, azért a pincérkisfiú második kérésére elmondtam észrevételeinket az étellel kapcsolatban, hogy azért ő is tudjon csak róla nyugodtan :-)

Célfotó :)

Dia és Ildi

Épp időben érkeztünk a vasútállomásra. Megosztottuk a feladatokat, ki vizet vett, ki jegyet, ki feltartotta a vonatot (a biztonság kedvéért, nehogy elinduljon 2 perccel korábban) és végül betelepedtünk a forró, zöld műbőr ülésekre. Akár egy álom, ez úgy hangzik :-D Engem elég hamar elnyomott az álom és örömmel nyugtáztam, hogy az út egy részét átaludtam...nem szeretem a hosszú utakat. Nemcsak hogy hosszú volt, hanem olyan forró, amilyennek a poklot képzelem! Minden bajom volt, simán ültömben folyt rajtam a víz, Ildi pl. törölközővel a nyakában utazott! Dóri szerencsés, hogy tudott kicsit aludni :-)

Azonban ekkor jött csak a fekete leves, hamarosan megállások hada következett, fél, majd 1 órás késés. Ildi lekéste az IC csatlakozását, így maradt velünk, ám még ekkor sem gondoltuk, legvadabb álmainkban sem, hogy mi fog következni. 

Egyrészt egy hatalmas vihar, gyönyörű, sötét kék és fekete fellegekkel, villámokkal. 

Másodszor valamilyen villámcsapás valamilyen vezetéken. 

A következmény egyetlen, kristálytiszta és atombiztos tény: KÉSÉS. Avagy MÁV, MIÉRT ÁLLUNK vazze? 

Aszód után tehát megkezdtük több órás várakozásunkat. Kezdetben nem merészkedtem le a vonatról, mert nem úgy neveltek, hogy ezt megtehetem, de aztán a dolog átment katasztrófaturizmusba....kallerek rohangáltak erre-arra...emberek fent-lent, mindenki próbálta elütni az időt. Megnyugtattam egy stresszes kaller nénit, hogy az egész nem az ő hibája és kiszedtem belőle a javítás várható időtartamát...hát lehidaltam.

Vigyorogtunk, csaptunk egy nagy evést...májkrémes kenyér, kakaós keksz...dalolászás, szerelővonattal fotózkodás... Némi kis Borzasztó Pálinka, mászkálás a sinek mellett a vaksötétben, vonat mellett dohányzó emberek, telefonálgatások olyanokkal, akik net mellett vannak, hogy adják le a drótot nekünk, mégis mennyi késést jósol a MÁV? Mert nyilván az utasok tájékoztatása nem erőssége a Magyar Álomvasutaknak!
Összességében elmondható, hogy én jól szórakoztam! Kellett ez a kalandos befejezés a túra végére, élveztem a helyzetet, az az igazság :-)

Fáradtam érkeztünk meg a Keletibe  fél 12-kor, 7 és fél óra vonaton töltött út után!...felzuttyantunk a hetesre és TuráZollltán-unktól elbúcsúzva hazabattyogtunk.

 A vihar felé

Szerelővonattal játszunk 

Életképek

Nem hiszem el nézés? :D

Így végződött tehát 4 napos kék kalandozásunk, melynek elejétől a végéig minden percét élveztem.

Életem egyik legszebb túrája volt :)

Gondoltam, hogy írok valami nagy és magasztos befejezést, de a nagy és magasztos befejezések mindig cinkesek. Elég, hogy átéltük, a lényeg belül van. 

Aki pedig ezeket olvasva kedvet kapna hozzá...hát neki is csak hasonló vagy még szebb élményeket kívánok! :)

Kéktúrázás a Zemplénben (második felvonás) - 3. nap

A harmadik nap reggele a Pengő-kő közelében, egy a bükkös tisztásán ért minket. Az álmunkat vadak kevésbé zavarták, a göröngyös talaj annál inkább, de a fatörzsek közt átszűrődő reggeli fények mindenért kárpótoltak. Dijaírbelezölddel.

Reggeli fények az erdőben

Az előző napon azt tapasztaltuk, a reggelivel igen sok idő tud elmenni, ezért gyors összepakolás után rögtön útnak indultunk, és azt terveztük, a térképen "Szép kilátás!" jelzéssel ellátott Nagy Péter-mennykő nevű 709 méter magas csúcson időzünk majd többet. Kevesebb, mint egy kilométer megtétele után ezért elhagytuk a kéket és a piros háromszög jelzésen haladtunk tovább a csúcs felé. Egy nyírfoltokkal tarkított láprét, utána sziklás bükkös következett, és már fenn is voltunk egy tisztáson, ahonnan északi irányban valóban pompás kilátás nyílt. A távolban látszott a füzéri vár, mögötte a Nagy-Milic, annál távolabb pedig már Szlovákia.

Nagy Péter-mennykő

Ennél jobb helyet nem is választhattunk volna reggelinkhez, így előkerültek a kenyerek, konzervek, kekszek és a többi tartós elemózsia. És persze Dia pálinkája, amelynek már a látványa is görcsösen összerántotta a nyelőcsövünket - hát még amikor megkóstoltuk! Az alattunk lévő sziklán vörös és fekete áfonya nőtt bőven, igaz, csak néhány szem termést találtunk rajtuk.

Vörös áfonya

Fekete áfonya

Hosszas gyönyörködés és kényelmes reggeli után visszavánszorogtunk a kékre. Itt néha-néha szétszakadozott kis csapatunk, mivel Dóri és én gyakran lemaradtunk valami állatnál, növénynél vagy gombánál, míg Dia és Zoli inkább a lendületes haladás mellett döntöttek, de máskor épp fordítva különültünk el sebességünk szerint.

Mivel legutóbb Regécen tudtunk "tankolni", utána pedig fülledt melegben másztunk fel a Zemplén legmagasabb régiójába, a vizünk fogytán volt, és vártuk, hogy az Istvánkúti vadászháznál megtöltsük palackjainkat. Még az István-kút előtt újfent utolért minket Ildi, aki - mint megtudtuk tőle - nálunk jóval szerencsétlenebb módon vészelte át a tegnapi vihart. Vele együtt kerestük meg a vadászházat, ahol az első mai pecsét begyűjtése után rögvest a forrás keresésére indultunk. Meg is lett hamarosan.

Jelzés az István-kúthoz

A kút valójában egy kb. 10 cm átmérőjű cső, melyből hideg forrásvíz csörgedez, majd folyik tovább egy patakba. A kifolyónál, a friss vízben húrférgek nyújtóztak, de ettől még nem zavartattuk magunkat, láttunk már ilyet másutt. Töltekezés után megcsodáltuk, ahogy az alig feszélyezett Zoltán frissítő lábfürdőt vesz a kb. 10 fokos patakban. :) :-D Zoltán egy hős! Ezután furdalni kezdte az oldalam, hogy mégis honnan folyhat ez a víz. A kifolyó felett egy betonojjektumot találtunk, amelynek a vasajtaja nem volt bezárva, csak egyszerűen betámasztották egy dróttal és egy kővel. Kinyitottuk. A beszűrődő fény megvilágított egy kis medencét, abban gyűlt össze a forrás vize, onnan folyt ki a csövön keresztül. Koszosnak egyáltalán nem tűnt, de azért volt benne néhány behullott levél, faág, egyéb szerves törmelék. Aztán figyelmesebben szemlélve itt is kiszúrtunk néhány húrférget - erre az István-kút vizének "ivóvíz" státuszát fájó szívvel azonnal visszaminősítettük. A következő vízvételi lehetőség azonban elég messze volt, legközelebb az Eszkála erdészháznál, de bíztunk a szerencsében, hogy addig nem lesz gond a nagy meleg ellenére. Az István-kút környéke egyébként a Nyírjes Természetvédelmi Terület néven oltalmat élvez, immár 1953 óta. A legjellemzőbb élőhelyei a nyírligetekkel mozaikos láprétek és sovány gyepek, melyeket bükkösök és mészkerülő tölgyesek vesznek körül. Sajnos viperát itt sem sikerült látnunk, viszont kapcsos korpafüvet és ibolyás nőszőfüvet láttunk a terület növényritkaságai közül.

Ibolyás nőszőfű

Kapcsos korpafű

Vargánya?

Poszméh imolán

Az István-kútnál nem csak vadászház van, hanem erdészház is, itt éppen sátoroztak más túrázók.

István-kúti erdészház

Tovább haladtunk a kéken és elértünk a Mlaka-rétre, ami szintén egy természetvédelmi szempontból értékes láprét nyírfoltokkal. Itt is eltöltöttünk egy kis időt fotózgatással, Dia pedig a térképen jelzett kilátóhely keresésére indult - sikertelenül. A sikertelenség oka saját figyelmetlenségem vala, ugyanis nem tanulmányoztam át elég részletesen a térképet ahhoz, hogy tudjam: a sárga jelzésről jobb kéz felé kell letérni a csúcs felé, nem pedig bal kéz felé!

Intelem

Mlaka-rét

A Mlaka-rét után rövid emelkedő következett. Az út mentén szépen termő szedres találtunk, ez megint maradásra csábított minket. A szedresen túl telepített fenyves, alján pedig forrásvíz szivárgott, ez az erdei zsurló pompás élőhelyének bizonyult.

Szedrezés

Erdei zsurló

Miután megtömtük magunkat szederrel, a zempléni túránk talán legmonotonabb része következett. Jobbra-balra olyan erdők kísérték az utat, amelyeken mind a vágásos erdőgazdálkodás elszegényítő hatásáról tanúskodtak: egykorú, sűrű fiatalosok, megsemmisült erdők tarvágásai néhány hagyásfával, s mindez szabályos téglalapokban. Nem véletlen, hogy ezen a szakaszon nem találkoztunk olyan növényritkaságokkal, mint korábban.

Erdőirtás

Saspáfrány, tömeges gyom az útszéleken

A monoton úton már teljesen kitikkadtunk a vízhiánytól, egyedül Dia mert egy nagyot kortyolni az Istvánkúti húrférgesből. Már a tűréshatárunkat közelítettük, amikor elértünk az Eszkála erdészházhoz, ahol egy táblán azt olvastuk "IVÓVÍZ,  <-- 150 lépés". Ez megváltás volt számunkra, s miután pecsételtünk, a forrás keresésére indultunk. Valójában ez a kút csak egy fikarcnyival tűnt megbízhatóbbnak az István-kútinál, de mivel a szakasztott ugyanolyan gyűjtő medencéjének az ajtaja jól le van zárva, nem tudtuk cáfolni az ivóvíz jó minőségét. :) A víz viszont lassan, változó nyomással csordogált, így elég sokáig tartott a palackok töltése.  Ha fizikailag megoldható lett volna, biztosan gyorsabban ürültek volna a palackok, mint ahogy teltek, mert  a finom, hideg víz a hűs erdő mélyén igencsak jól esett a hosszú, monoton menetelés után a hőségben. Az erdészháznál hosszabb pihenőt terveztünk, mert nemcsak szomjasak, de éhesek is voltunk már. Leheveredtünk hát a fűre és megbontottuk elemózsiánkat. De nem sokáig élvezhettük a helyzetet, mert vörös hangyák gyűltek morzsáinkra, és néhány igen fájdalmas csípéssel tudatták, hogy itt most ők vannak otthon. Talán negyed órányi küzdelem után feladtuk, összecsomagoltunk és indultunk tovább. Kimaradt a szerintem a túra leghorrorisztikusabb része: amikor is Dóri fülébe belerepült egy állat! Szegény Dóri hallotta a zümmögést, de mi nem láttunk semmit a fülénél, így nyilvánvalóvá vált, hogy már bent van a hallójáratában! Jobb ötletünk nem volt, mint hogy próbálja kirázni, de ez persze nem jött össze, és csak a szerencsének köszönhető, hogy a rovar végül a távozás mellett döntött mindenki, de főként Dóri megkönnyebbülésére! Dicséretére legyen mondva: a félelmetes eseményt nevetéssel zárta :-)

Megint elég monoton szakasz következett, de szerencsére most már volt vizünk. Út közben megint érett szederből lakmároztunk.

Hamarosan elértünk a Zsidó-rétre, amely a Zemplén egy újabb fontos természetvédelmi területet. Itt megint láprétek, üde kaszálók és sovány gyepek találhatóak, számos védett növénnyel. A kornistárnicsot (ez gyönyörű!) és a réti kardvirágot sikerült lencsevégre kapnunk, de volt még sok más érdekes növény és állat.

Zsidó-rét

Őszi vérfű

Kornistárnics

Poszméh

Bogáncslepke

Dia és Zoli

Dóri és Attila

Sajnos nem tudtunk sokat időzni a Zsidó-réten sem, mert estig Makkoshotykáig szerettünk volna eljutni. Felfelé ugyan nem kellett már kapaszkodnunk, kb. az Eszkála erdészház óta egyenletes lejtőn ereszkedtünk, de akkor is több kilométer várt még ránk.

Nem minden jelzés ilyen egyértelmű

A Cifra-kútnál még megálltunk pihenni, és itt azt gondoltuk, célegyenesben vagyunk, hiszen a térkép szerint egyenes úton jutunk majd le Makkoshotykára. De a valóság egy kicsit másképp nézett ki. A Cifra-kút után az erdő kicsit ritkul, egymást követik az elágazások, és a felfestés pedig hiányos kezd lenni. Az első néhány kérdéses elágazást még megoldottuk, visszataláltunk a kékre, azonban egy éles jobb-kanyar után már teljesen elvesztettük a jelzés. Kipróbáltunk több ösvényt, de mindegyik sűrű szedresbe vezetett, így azt választottuk, amelyik irányban a legmegfelelőbbnek tűnt, tehát amelyik egyenesen a falu felé vitt. Kemény bozótmászás következett egy bő kilométeren keresztül, anélkül, hogy egyetlen kék jelzést is láttunk volna. Közben szép, fekete, érett, kövér szedrek vigasztaltak minket, így egy fokkal kevésbé éreztük kétségbeejtőnek helyzetünket. Aztán végre kilyukadtunk egy kicsit jártabb, kövezett útra, amely már a faluba vitt. Az egyik villanyoszlopon megláttunk egy kopott, egy másik utcában pedig egy friss kék jelzést. Egy lakossal beszélve kinyomoztuk, hogy lehetett egy régi kék útvonal, kb. ott, ahol lejöttünk, és egy másik, újabb, amelyik rendesebben fel van festve. :) Hogy a kettő hol találkozik, hogyan jöhettünk volna le az újabbikon, azt nem tudjuk, de tény, hogy aki a Cifra-kút és Makkoshotyka között kéken tervezi útját, az legyen résen, és ne essen pánikba, ha a jelzés elvész. (Mert ez garantáltan be fog következni!)

Makkoshotyka

Ekkor kezdett esteledni, nekünk pedig még nem volt szálláshelyünk. Valójában egy faluban sokkal nehezebb sátorhelyet találni, mint az erdőben, hiszen itt minden kis ígéretes folt magánterület lehet, arról nem is beszélve, hogy (hominis homini lupus est) a közbiztonság sokfelé hagy maga után kívánnivalót, bár Makkoshotykát a lakosok biztonságosnak ítélték. A faluban meginterjúvoltuk a helyi erőket, akik a református lelkészségre irányítottak minket. Be is toppantunk a lelkészség kertjébe, ahol nem lepődtek meg nagyon érkezésünkön, bizonyára sokan keresnek náluk szállást. A lelkész és felesége, valamint a harangozó néni tüstént törni is kezdték a fejüket, hogyan segíthetnének, mert amúgy minden szállásuk foglalt. A prekoncepciójuk az volt, hogy nekünk fürdő és WC kell, tehát valamilyen komolyabb szállásra van szükségünk. Ezt a tévhitüket csak sokadszorra sikerült szertefoszlatnunk, mire kifejeztük egyértelműen, hogy nekünk már mindegy, 3 napja nem fürödtünk és ma sem akarunk. :-D Így aztán a harangozó, Aranka néni, befogadott a kertjébe, és az estét nála töltöttük. Hatalmas volt a kert egyébként, egy pottyantós WC is dukált hozzá, ennél többre nem vágytunk. Ráadásul dunai szegfű és díszes darázscincér borzolták a biológusok kedélyeit a sátorozóhelyen. 

Dunai szegfű

Díszes darázscincér

Lecuccoltunk, majd megkerestük a kocsmát, ahol a pecsét leledzik. Igazi kis falusi késdobáló volt, spiccesen komoly beszélgetést folytató és egymás közt heccelődve fenyegetőző férfiakkal, ósdi játékgéppel, elég alacsony árakkal és tűrhető választékkal. Kitűnő megfogalmazás! Gyorsan dokumentáltuk az aznapi harmadik ellenőrzőpontunkat, utána a nap élményeit sör, gyümölcsös sörmódosulatok, üdítő, csoki, ropi, de elsősorban töménytelen mennyiségű kuki elfogyasztásával dolgoztuk fel. Sem én, de talán a többiek sem ettek az utóbbi 10 évben ennyit ebből, de ha belegondolunk, hogy a kuki tulajdonképpen keményítő (vagyis cukor) és só, mindkettő fontos hiánycikké vált a túránk során, akkor érthető, hogy ennyire rákaptunk. Kukitime :-D Ki is váltottuk vele az aznapi vacsorát. Hazafelé a faluban egy kék kútnál visszafogott mosdás és annál gátlástalanabb vízvétel után tértünk nyugovóra.

Nézd meg nagyban! Zempléni kékezés II.