Radnai-havasok - 2. nap

Megvirradt a második napunk a Havasokban, mi pedig alig vártuk, hogy a befülledt sátrainkból kikecmeregjünk és szétnézzünk a völgyben. Csodás látvány fogadott, és mivel egy kép többet mond ezer szónál, ezt legjobb lesz vizuálisan érzékeltetni.

A Mosolygó-tó katlanja

A Mosolygó-tó katlanja

 A mai tervünk az volt, hogy pár száz méterrel arrébb, a Mosolygó-tónál megreggelizünk, erőt gyűjtünk, majd nekiugrunk a szerpentinnek, azon fel egészen a Nagy-Pietroszra (Borsától Nagy-Pietroszig az útvonal itt olvasható), s onnan tovább egy távoli sátorozóhelyre. Pakolászás közben hozzánk csapódott egy szép kutya, Dóri egyből össze is haverkodott vele. Kicsit bicegett (mármint a kutya), de teljesen jó fej, nyugis eb volt, még a kajánkból se koldult. Előző éjjel a közelben sátrazott két román srác, akikkel angolul váltottunk pár szót. Jó arcok voltak, ők is a Nagy-Pietrosz felé vették az irányt. Azt mondták, reggel 7 felé akarnak indulni, ehhez képest ők is csak úgy 9 felé támolyogtak elő. Viszont előttünk elindultak, így egy darabig tudtuk őket követni, s álmélkodhatunk azon, hogy merre fogunk mi is menni órákon belül.

Mosolygó-tó

Csoportkép a Mosolygó-tónál

Dóri és ebe

Még indulás előtt az állomáson kértünk vizet. Bár ők is a tóból kapják, a cső a tó fenekéről, a parttól kicsit messzebbről veszi a vizet, így valószínűleg kicsit tisztább, mintha a partról merítenénk meg flakonjainkat. Sajnos ez nem utolsó szempont, ugyanis aránylag szemetes a tó környéke, ügyelni kellett a gyönyörű táj fotózásakor, hogy ne rondítson a képbe egy-egy eldobott kólás üveg vagy mekis papírdoboz. Igen, léteznek olyan emberek, akik csaknem 1800 méteres magasságba kólát és mekis sajtburgert hoznak magukkal, a hegyek közt, egy hűs, áttetsző vizű tengerszem mellett elfogyasztják, eldobják a keletkezett szemetet, majd visszamennek.

Emlékmű

Emlékmű a salgótarjáni katonákért

A tó mellett két emlékmű áll, az egyik 14, lavinabalesetben elhunyt, salgótarjáni katonának, a másik egy hasonló szerencsétlenség áldozatának állít emléket. A tónál elég sokat bogarásztunk, lekötött minket a gyönyörű táj, a tóból csordogáló patak forráslápi növényzete, a hegyoldalban füttyögő mormoták, a tó körül röpködő havasi pityerek és a völgy felett átsikló szirti sas. Talán már délhez közelített az idő, amikor araszolni kezdtünk a szerpentinen felfelé. Lassan haladtunk, kb. 50-100 méter szintenként megálltunk pihenni. Bár ez nem mindig vagy nem mindenkinek jött jól: amikor éppen a lelkem kilehelésén gondolkodtam, akkor jól esett a pihenő, de néha épp (relatíve) lendületben inkább nehezítette a haladást. Ki kell ezt tapasztalni... Kutyánk a tóhoz még elkísért minket, de az első 50 méter emelkedő után más, éppen pihenő túrázókhoz csapódott.

Emelkedünk

A katlan

Pihenő

A fentebb linkelt ismertető azt írja, "A hátralévő mintegy 450 m szintemelkedés tekintélyes részét a katlan meredek oldalában szerpentinező köves, de mégis kényelmes ösvényen tesszük meg." Nos, ezen elég sokáig röhögcséltünk, hogy vajon mennyire lesz "kényelmes" ez a szerpentin, de bevallom, ahhoz képest, amilyen szívatós ösvényt is lehetett volna itt csinálni, tényleg egész kényelmes út vezet a hegyre, csak meredek, de hát a hegyek már csak ilyenek. Egyre távolodtunk a tótól, hangyányivá csökkentek a szemünkben a lent maradt túrázók, s már sejtettük, hogy hamarosan felérünk a nyeregbe, ahonnan már nincs messze a Nagy-Pietrosz.

A Mosolygó-tó a nyeregből

A szomszéd csúcsok 1.

A szomszéd csúcsok 2.

A Bukuly-csúcsok

Meredek

Egy utolsó hosszabb megálló után, némi szőlőcukor és víz felvétele után nekirugaszkodtunk és a nyeregig másztunk. Ott találkoztunk a két román sráccal, akik már a csúcsról jöttek, örömmel üdvözöltük egymást. Innen gyönyörű panoráma látszott, ki is feküdtünk egy időre, élveztük a napsütést, a kilátást, a hűs szellőt. A pihenő után megtettük a végső néhány száz métert és nem túl sok szintet a 2303 méter magas csúcsig. Fent voltunk a Radnai-havasok legmagasabb pontján! Itt megint evés-ivás, fotózkodás,  bámészkodás, pihegés következett. Közben jöttek más túrázók is, pl. egy lengyel csapat, akik közt az egyik srác aktívan fényképezte a tájat, és a lehető legalkalmasabbnak bizonyult arra, hogy rólunk csúcsfotókat készítsen. A csúcson volt egy romos házikó (tudtommal itt volt régen a meteorológiai állomás, de lehet, hogy tévedek), ezt is igyekeztünk beépíteni a kompozícióba. :)

Borsa a Nagy-Pietroszról

Kilátás nyugat felé

A lengyel csapat

Csúcsfotó

Az objektumon

Láblógatás

A Nagy-Pietroszról szépen beláttuk a környéket, mintha térképet néztünk volna, úgy tervezgethettük utunk folytatását. A szomszédos Nagy-Bukuly és Kis-Bukuly csúcsok egyikére fel akartunk menni, de ezt inkább az erőnléttől és az útviszonyoktól tettük függővé. Andris két táborozóhelyet nézett ki, az egyik talán 6, a másik kb. 10 km-re volt, ezek közül kellett választanunk. Nem volt igazából szigorú terv tehát, sok mindent a helyszínen döntöttünk el, út közben.

Ereszkedés a nyeregbe

Bukuly-tavak

Nagy-Bukuly

A Nagy-Pietrosz a Nagy-Bukuly oldalából

Ereszkedtünk vissza a nyeregbe, s újra megállapítottuk, hogy lefele nehezebb az út, mint felfelé, pláne ilyen nehéz táskákkal. Én ennek kétszer is majdnem fizikai bizonyítékát adtam, ugyanis ennyiszer fordult alám a bokám (új bakancs...). A nyeregből balra lefelé lehetett látni a Bukuly-tavakat. A Nagy-Bukulyra megint felfelé kellett kapaszkodnunk. Végül úgy döntöttünk, nem másszuk meg ezt a csúcsot, hanem csak megkerüljük, aztán a Nagy- és a Kis-Bukuly közötti nyeregben újra elgondolkodunk a folytatáson. Itt le is heveredtünk kicsit. Éppen arra jött két magyar turista, akik már hallották hírünket a két román sráctól. Mivel ők éppen szemben jöttek szinte ugyanezen az útvonalon, ki tudtuk őket faggatni a folytatásról, köztük olyan fontos kérdésekről, mint sátorozóhelyek, források, pásztorkutyák helyzete. Ők mondták, hogy inkább a távolabbi sátorozóhelyben gondolkodjunk, mert a közelebbi egy kabana (menedékkunyhó, a pásztorok használják, a nyáj is a közelben szokott lenni) mellett van. Források többnyire rendben, viszont a Kis-Bukuly után lesz egy nyáj 4 kutyával. Vettük az adást, ők meg mentek tovább.

Kilátás a Kis-Bukulyról

Ott a nyáj, látszik?

Mi először megmásztuk a Kis-Bukulyt, onnan tekintettük át újra a terepet. A kutyákkal kísért nyáj valóban ott volt előttünk, de két pásztor vigyázta őket, és ahogy megláttak minket közeledni, arrébb is hívták a kutyákat, nem volt gondunk velük. Kicsit néztük a nyájat, a legelőt, és mélyen egyetértettünk Andrissal, amikor azt mondta, "a havasi pásztorok az élet császárai". :) De tényleg: kint vagy a szabadban, békén hagynak az emberek és 4-5 megtermett pásztorkutya engedelmeskedik neked.

Innen egy hosszú, viszonylag egyenletes menetelés kezdődött a gerincen. Balra lent volt a Rebra-tó, környékén egy nyájjal, valahol itt lett volna az első sátorozóhely, amiről már lemondtuk, meg elég jól is bírtuk a tempót.

Kis- és Nagy-Bukuly, meg a Nagy-Pietrosz

Rebra-tó

Elég sok túrázó jött szemben, a köszönésekből pedig rájöttünk, hogy valószínűleg a többség cseh. Az Obarsia-Rebri csúcs aljában kicsit pihentünk. Néztük a hollókat, ahogy akrobatikus mutatványokat hajtottak végre a levegőben. Ahogy jobban odafigyeltünk, mit csinálnak, világossá vált, hogy tehénlepényeket vittek fel magukkal a levegőbe, elengedték, majd újra elkapták őket!

Hollók

Hollók

Innen már megállás nélkül jutottunk el a táborhelyre. A Kormány-csúcs előtt kezdtünk ereszkedni, majd a Repedő-csúcs északi oldalában lévő táborhelyen kötöttünk ki. A közelben volt egy forrás, ahonnan vizet vehettünk - a planáriák jelenlétét a vízben a jó vízminőség indikátorának fogtuk fel. Biológus szemmel a tábor mellett a forráslápok igen érdekesek voltak, tőzegmohákat és havasi hízókát is találtunk. Emellett háromféle áfonyából (fekete, vörös, hamvas) csemegézhettünk.

Repedő-csúcs

Kő :)

Ereszkedés a gerincről

A táborhelyen

Víznyerő helyünk

Havasi hízóka

Kilátás a táborhelyről

Sátorveréskor Dórival aggódtunk, hogy az egyrétegű sátrunk nem fog kibírni egy esetleges esőt, ezért egy előre bekészített hatalmas fóliával lefedtük az objektumot. Az eső helyett azonban a szél volt a meghatározó időjárási elem az éjszaka során, a fólia pedig hangosan zörgött, így hamar eltávolítottuk. A szél olyan erős volt, hogy ezen az éjszakán nem sokat aludtunk, de a hajnali órákban szerencsére lecsendesedett, így mi is pihenhettünk.

Radnai-havasok - 0. és 1. nap

Még ki sem hevertem a kameruni élményeket, 2 nap múlva indultunk Dóri-Andris-Laca-én (azaz Attila) összeállításban a Radnai-havasokba egy négynapos túrára. Dóri és én Budapestről indultunk a hajnalok hajnalán, majd két barátunkkal Debrecenben kiegészülve haladtunk tovább Szatmárnémeti felé. Innen busszal akartunk továbbmenni Máramarosszigetre, de Andris, aki a túra tervezését és szervezését vállalta, már előre megírta, hogy jelentős bizonytalansági faktora van a romániai buszozásnak. Itt ugyanis nem olyan szép, nagy buszok közlekednek menetrend szerint városok és falvak közt, mint (elvileg) otthon, hanem a kisebb busztársaságok kb. 12-16 fős kisbuszokat üzemeltetnek, amik elég bizonytalan időpontokban indulnak elég bizonytalan helyekről. Az általunk kinézett időpontban sem indult busz, hanem csak 3 órával később, addig városnézéssel ütöttük el az időt. Szép város Szatmárnémeti, sok magyar szót hallani, és alapvetően segítőkésznek mutatkoztak a lakosok, ha kérdésünk volt. A többiek megmásztak egy tűzoltótornyot is, én inkább lent várakoztam.

Tűzoltótorony

Helló :)

Szatmárnémeti, kilátás a toronyból - Andris fotója

A buszpályaudvar - Andris fotója

A pályaudvar büféjében dekkoltunk még egy órát, mire megjött a fehér kisbusz. Nem tudom már, hánykor volt a hivatalos indulási idő, de talán negyed órával előtte érkezett a busz, és amikor megtelt, a sofőr pedig megette az uzsonnáját, akkor elindult, még a "menetrend szerinti" időpont előtt, tehát a megadott indulási időpontokat inkább határértékként értelmezték. (Sajnos, erről egyszer mi is megfeledkeztünk.)

Máramarosszigeten elő kellett vennem halovány olasztudásomat, hogy elmagyarázzuk a buszosnak, hol is kellene minket letennie, végül egy magyarul is tudó lakos segített nekünk. M.m.szigeten Andris ismerősei láttak minket vendégül, és innen indultunk (megint a titokzatos fehér buszokkal) másnap reggel Borsára, ahol gyalogos túránk kezdődött. Borsán megejtettük utolsó vásárlásunkat: reggelinek való, csoki, gyümölcs és egy-két életmentő fontosságú tárgy került a birtokunkba. A helyi szupermarketből a legfontosabb zsákmányunk a Lion csoki volt, amely csak Dóri emlékeiben nem úgy élt máig, mint gyerekkorunk egyik legjobb édessége - így hát neki megtanítottuk, hogy már pedig az volt. :) Magyarországon is lehet újra kapni helyenként, de sajnos ritka csemegének számít.

A boltnál Andris szóba elegyedett egy rendkívül segítőkész biztonsági őrrel, aki praktikus tanácsokkal látott el minket a radnai túrázással kapcsolatban. A srác amúgy geológus, csak nem talált állást. Annyira belopta magát a szívünkbe, hogy vele készült a startfotónk.

A hivatalos startfotó

Borsán kb. 700 m tengerszint feletti magasságban voltunk, innen kellett felküzdenünk magunkat a Mosolygó-tónál lévő meteorológiai állomáshoz, első táborhelyünkhöz, 1786 méterre. Akárhogy is számoltuk, ez kb. 1100 méteres szintemelkedést jelentett, amitől egy kicsit tartottunk. A térkép kb. 6 km távot adott meg erre légvonalban, így pláne rémisztő volt az emelkedő. Sokáig a faluban meneteltünk és roskadoztunk a 20 kilós hátizsákok alatt, de a hagyományos erdélyi táj szépsége feledtette a szenvedést. Nekem legalábbis az volt, de Laca, aki nem rég kezdett csak túrázni, és Dóri, aki később is terminátornak bizonyult, láthatóan könnyedén haladt. A falu szélén megritkultak a házak; facsoportok, kaszálók és legelők választották el őket, utóbbiakról legelésző tehenek bambultak ránk értetlenül. Itt találtuk meg első áfonyásunkat, ez jó fél órára feltartóztatta az amúgy is "megfontoltan" haladó csapatot.

A falu szélén

Tündérbudi :)

A borsai legelők

Fekete áfonya

Áfonyaszedés

:)

De folytatni kellett, mert a felénél se tartottunk. Pár száz méternyi emelkedés után elértünk egy pihenőhelyre, ahol végre felbontottuk az első Lionokat. :) Pár perc szusszanás, cipőbetétcsere, vízhólyag-prevenció után nekiugrottunk a javának. Innentől már erdő kísérte a meteorológiai állomáshoz vezető szerpentint. A térkép négy éles jobbkanyart jelöl, ez azonban a valóság igen nagyvonalú leegyszerűsítése, hamar rájöttünk, hogy az út ennél lényegesen kacskaringósabb, így az előre becsült 6 km-es táv is lesz másfélszer annyi. Tempónk szerencsére nem volt öldöklő, mert az út szélén számos látnivaló akadt (Dóri, Andris és én biológusok lévén egy percre sem unatkoztunk), meg amúgy se nagyon bírtuk volna gyorsabban. A növények közül a tőzegboglár, a zöldike, a fecsketárnics, a kapcsos és a kígyózó korpafű, míg az állatok közül az elevenszülő gyík, a keresztcsőrű, valamint a cinegék (fenyves, búbos, kormosfejű) tetszettek leginkább.

Kígyózó korpafű

Fecsketárnics

Elevenszülő gyík

Tőzegboglár

Kormosfejű cinege

Néhány nagyobb kanyar után már tényleg azt hittük, hogy a domb mögött nem lehet más, csak a várva várt tábor, de csalódnunk kellett. Érezhetően magasan lehettünk, a törpefenyves zónában jártunk, amikor végre megtaláltuk a forrást, amiről tudtuk, hogy nincs messze a háztól. Megkóstoltuk a vizét, falatoztunk a körülötte növő áfonyásból, benyomtunk egy csokit, gyönyörködtünk a kilátásban, majd nekirugaszkodtunk az "utolsó" emelkedőnek.

Kilátás Borsára, szemben a Máramarosi-havasok

Itt én már tényleg nagyon kivoltam, azt se tudtam, hogyan igazgassam a hátizsákom pántját. Lacát  vízhólyag gyötörte, ami visszavett lendületéből, Dóri ellenben simán látótávolságon kívül hagyta a fiúszakaszt - de csak amíg egy kutyaugatás megtorpanásra nem késztette. Ez egyrészt jó jel volt, mert gyanítottuk, hogy a meteorológiai állomáshoz tartozhat az eb, de kicsit tartottunk a kutyákkal való találkozástól, sokat hallottunk már túrázóktól az erdélyi pásztorkutyák csapataival való találkozásokról. Szerencsére csak egyetlen kutya várt ránk az ösvényen, az sem volt akkora, amekkorának a havasi pásztorkutyákat ismertük, békésen kikerültük hát egymást. És megérkeztünk az állomáshoz! A Mosolygó-tó katlanjában jártunk, egy völgyben, amit 2000 feletti csúcsok vesznek körül. A tó egy kicsit feljebb volt, azt még nem láttuk. A házaknál néhány fickóval találkoztunk, megmutatták, hol lehet sátrat verni. A nap éppen lemenőben volt, de még látszott, milyen hihetetlenül szép helyre értünk.

A Mosolygó-tó völgye

Sátorozóhely

Táborhelyünk

Szalonnasütés

Gyorsan sátrat állítottunk, majd vacsorához láttunk. Ezen a túrán Dórival radikálisan szembehelyezkedtünk a konzervfogyasztással és egyet sem hoztunk, a múltkori zempléni kéktúrán ugyanis annyira megutáltuk őket. Helyette instant levesporokkal, szalámival és kenhető sajttal készültünk. Dia példájából okulván, próbaképpen, minimális (fél kg fejenként) magos kenyeret hoztunk csak magunkkal, hátha kibírjuk annyival is. És persze csomó csoki, sós mogyoró és szőlőcukor volt a menü. Teát főztünk, szalonnát sütöttünk, közben beszélgettünk, s amikor ránk sötétedett, lefeküdtünk. Az éjszaka folyamán vihar lehetett Borsa felett, de mi csak annyit láttunk belőle a sátoron keresztül, hogy velünk egy szintben nagyon gyakran, kb. percenként kétszer, villámlik. Vagyis mi lehettünk nagyjából a villámok szintjében, izgi volt! :)